Örök Kötelék {+18}

20.

Violet:
Miután anya magamra hagy, mindent elkövetek azért, hogy eltereljem a figyelmem és még csak véletlenül se jusson eszembe felmenni a netre. Csak arra használom a laptopom, hogy szerkesszem a honlapom, megnézzem a csoportom, amit mások segítésére hoztam létre, új tartalmat tegyek közzé a szintén erre használatos oldalamon és nézzek valami sorozatot. Vagyis ez a tervem, de éppen amikor keresem, hogy mit nézzek, csengetnek.
Próbálom végigpörgetni a fejemben, hogy rendelt-e bárki itthon valamit, ami most érkezhet, de nem is dereng ilyesmi. Ránézek a mobilomra, hátha Sophie írt, hogy mégis lelépett az egyik órájáról, de éppen ellenkezőleg, az utolsó üzenetében azt meséli, hogy mennyire utálja az órát, amin éppen ül. És ez három perce futott be, vagyis ő sem lehet az. Gyorsan visszaírok neki, majd az ajtóhoz megyek, de nem nyitom ki azonnal azt. A jelenlegi helyzetben nem is merem.
Belenézek a kukucskálóba, s a szívem heves ütemre vált, ahogy meglátom az ajtó túloldalán álló fiút.
- Azt hittem, hogy megbeszéltük, hogy a stúdióban maradsz - nézek Luke szemébe, ahogy kinyitom az ajtót. - Direkt írtam, hogy ne lépj le miattam.
- Épp ebéd szünetet tartunk - feleli farkasszemet nézve velem. - A srácok akkor rendeltek kaját, amikor elindultam, hogy megnézzem, hogy vagy.
A helyzet ellenére is halvány mosoly szökik az ajkaimra és az arrébb lépek az ajtóból.
- Gyere be! Megnézem, mi van a hűtőben és csinálok neked valamit, hogy te is ebédelj. Előre figyelmeztetlek, hogy a kórházban töltött évek miatt nem vagyok egy nagy szakács. Viszont isteni melegszendvicset készítek.
Végre Luke is elmosolyodik.
- A meleg szendvics nagyon jól hangzik. De nem azért jöttem, hogy megetess - rázza meg a fejét, miközben szorosan magához ölel, ahogy belép a házba.
- Lehet, de biztos, hogy nem engedlek vissza ebéd nélkül úgy, hogy benne van, hogy estig ott lesztek - jelentem ki, de közben magamban nem tudok elmenni a tény mellett, ahogy a főzésre való megjegyzésemre reagált.
Jól esik, hogy amikor Luke-nak mesélek a kórházról és az ott töltött éveimről, nem kezd el másképp nézni rám. Nem tekint rám úgy, mint egy porcelánbabára. Ő nem a beteg lányt látja bennem, hanem csak engem, Violet Bakert. A lányt, akit szeretne még jobban megismerni. És ettől én is normálisnak érzem magam, amikor vele vagyok. Ezért érzem könnyűnek elengedni magam a közelében és ezért is jut ritkán az eszembe a heg a testemen, ami a múltam örök jelképe.
- Nincs értelme vitatkoznom, igaz? - néz le rám, miközben még mindig a karjaiban tart.
- Nincs - rázom meg a fejem mosolyogva - úgyhogy nyomás a konyhába.
Még ad egy gyors puszit a homlokomra, mielőtt elengedne, de aztán engedelmesen követ.
- Csak az agyam szórakozik velem azzal, hogy azt láttatja velem, amit akarok látni - kezdi, miközben leül az asztalhoz - vagy tényleg jobb kedved van, mint amikor délelőtt írtam?
- Anya hazaugrott az ebédszünetében, hogy együtt kajáljunk - mesélem, miközben előszedem a melegszendvicshez az alapanyagokat. - Beszélgettünk és ez segített kicsit kikapcsolni. Rólad is elmondta a véleményét - sandítok Luke-ra, mire ő felnevet.
- Félnem kellene?
- Nincs mitől - rázom meg a fejem - azt mondta, hogy szimpatikus voltál neki. Azok után főleg, hogy csak azért átrohantál hozzám, hogy megnézd, hogy vagyok. És utána maradtál, amíg nyugiban el nem tudtam aludni. Kaptál pár jó pontot - mosolygok rá.
Luke is mosolyog, de a szemében némi szomorúságot látok.
- Bár más körülmények miatt mutatkozhattam volna be neki - ad hangot a gondolatainak.
Én is örültem volna, ha nem pont így alakulnak a dolgok. Nyilván annak is örülnék, ha ki tudnék úgy menni az utcára, hogy az emberek nem bámulnak, csak mert lencsevégre kaptak Luke Hemmingsszel egy buliban. De bármennyire is nehéz, el kell fogadnom, hogy most ez a helyzet és valahogy menni tovább. Még emésztem a történteket, ez tény, viszont ahogy most Luke-ra nézek, látom, hogy neki is szüksége van a támogatásra. Tényleg rosszul érzi magát, amiért így alakultak a dolgok, de én nem szeretném, ha emésztené magát. Luke nem tett semmi rosszat, sőt, a vele töltött idő életem legszebb pillanatai közé tartozik. Ő csak annyit tett, hogy megvalósította az álmát és most azt éli. Ezért pedig nem kellene bármi negatívat éreznie. Éppen ellenkezőleg, büszkének kellene lennie magára. Hiába ismerem őt csak néhány hete, én büszke vagyok arra, hogy az álmait éli, nem akarom, hogy a kettőnk ügye beárnyékolja ezt.
- Majd az is eljön - szólalok meg határozottan és elé lépve mélyen a szemébe nézek. - Feltéve, hogy komolyan gondolod - mosolyodom el és a szavaimtól, mintha kicsit felszívná magát.
- Persze, hogy komolyan gondolom. Ha úgy alakul köztünk ez az egész, ahogy szeretném, hogy alakuljon, akkor előbb vagy utóbb amúgy is be akartam volna mutatkozni anyukádnak - fogja meg a kezem és finoman közelebb húz magához.
- Akkor erre lesz is lehetőség - felelem határozottan. - Majd megmondom neki, hogy tegyen úgy, mint aki még nem ismer. Hidd el, anya nem benne lesz a játékban - teszem hozzá, amitől megint hallat egy kacajt.
Ettől a hangtól bizseregni kezd a mellkasom és gyorsulni a pulzusom.
Szeretem hallani a nevetését.
- Komolyan mondom, Luke - fogom az arcát a két kezem közé. - Nem szeretném, ha emésztenéd magad. Tudom, hogy nem így terveztük, hogy nem így akartad, de az élet néha nem úgy alakul, ahogy eltervezzük. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy abból, amit a sors produkál, kihozzuk a legjobbat. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem visel meg, de ha tudnám, hogy ez lesz a vége, akkor is újra igent mondanék neked a randira és a buliban is a táncra. Nem tennék semmit másképp.
Luke percekig nem mond semmit, csak farkasszemet néz velem, s a szemében olyan fény csillog, amitől égni kezd az arcom. Úgy néz rám, mint valami csodára. Mintha a világ legszebb lánya lennék. Sőt, mintha nem is evilági lennék.
- Hihetetlen, mennyire erős lány vagy, Violet - szólal meg végül és a hangjában pont az a csodálat cseng, ami a tekintetében csillog. - És hihetetlen, hogy ebben a helyzetben is pozitívan gondolkozol.
- Vannak ennél sokkal rosszabb helyzetek is - simogatom az arcát - úgyhogy kérlek, próbálj meg te sem görcsölni ezen, mert biztos, hogy minden rendben lesz.
Megint nem reagál azonnal. Sőt, ami azt illeti, szavakkal egyáltalán nem reagál. Helyette viszont magához húz és az arcát a hasamba fúrva szorosan magához ölel. Ösztönösen köré fonom a karjaim és a hajába túrva, simogatva igyekszem megnyugtatni, mert tudom, hogy mennyire zaklatott.
- Sajnálom, hogy ennyire kivagyok - szólal meg mégis percekkel később, mire finoman eltolom magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Ne tedd - rázom meg a fejem. - Értem, hogy miért vagy ennyire ki, de azt nem akarom, hogy felemészd magad emiatt, mert annyit nem ér. Ezen is túlleszünk. Azt mondják, hogy minden csoda három napig tart, nem? - mosolygok rá biztatólag, amitől az ő ajkai is halvány mosolyra görbülnek.
- De - feleli lassan és megint megfogja a kezem, majd ismét finoman megszorítja azt - túlleszünk rajta.
Elégedetten bólintok, majd oldalra biccentem a fejem.
- Akkor levehetlek a lábadról a melegszendvicsemmel? - vonom fel a szemöldököm. - Nem olyan nagy dolog, mint a három fogásos vacsora, amit én kaptam tőled, de ha megkóstolod, biztos, hogy belém szeretsz - viccelődöm, és megkönnyebbülten hallgatom, ahogy felnevet.
- Ne kímélj - jelenti ki, majd figyeli, ahogy a pulthoz megyek, de aztán ő is feláll és mögém lép. - Segítsek valamit? - kérdezi gyöngéden megérintve a karom.
Libabőr fut végig a testemen az érintése nyomán. Kizárt, hogy nem veszi észre, de nem tesz megjegyzést rá. Nekem viszont kell pár másodperc, hogy felülkerekedjek a bizsergésen, ami végigszáguld a testemen.
- Nem - szólalok meg nagyot nyelve, de a hangom vékonyabb a megszokottnál. - Te sem hagytad, hogy pattogjak a randinkon - köszörülöm meg a torkom. - Ülj csak le és regenerálódj, mielőtt visszamész a stúdióba dolgozni.
- Túl jó vagy hozzám - ad puszit az arcomra - de nem szívesen terpeszkedem, miközben te ebédet csinálsz nekem.
- Akkor ne terpeszkedj, hanem meséld el, hogy hogy halad a munka, vagy énekelj nekem. Feltéve, hogy nem zavar, ha erre kérlek - pillantok rá a vállam fölött, hogy lássam az arcát.
- Miért gondolod, hogy zavarna? - néz a szemembe értetlenül.
- Mert nem akarom, hogy azt hidd, csak Luke Hemmings, a Five Seconds Of Summer énekese érdekel, mert nem. Engem Luke Hemmings, a srác, aki vattacukrot vett nekem a vidámparkban az első találkozásunkkor érdekel. Mármint... tudom, hogy a kettő valahol egy és ugyanaz. És érdekel is, amit a zene világában csinálsz - teszem hozzá gyorsan, mielőtt az ellenkezőjét hinné - csak nem akarom, hogy azt hidd, hogy csak az érdekel és...
- Értem, mire gondolsz - mosolyog rám halványan és a szemében, mintha valamiféle meghatottságot látnék. - És nem érzem azt, hogy csak ez érdekel. Jól esik, hogy érdeklődsz. Rég volt olyan, aki nem hátsószándék miatt kérdezett a zenéről és nem egy rokonom.
Valamiért szomorúság önt el a szavai hallatán. Eddig fel sem merült bennem, hogy az az élet, amit ő választott, valójában mennyire magányos és bizalmatlan.
- Sokszor előfordult? - kérdezem óvatosan. Hogy kihasználtak és visszaéltek mindazzal, amit elmondtál valakinek?
- Volt már rá példa - feleli, s hallom, hogy kiszakad belőle egy reszketeg sóhaj. - Főképp a karrierünk elején, amikor még nem tudtuk, hogy hogyan kezeljük ezt az egészet. Új volt minden, rengeteg inger ért minket és nyilván ez kölyök fejjel nagyon menő, de pont ezért nem is éreztük, hogy milyen veszélyei vannak ugyanennek. Volt, hogy a lány, akiért éppen odavoltam, csak a népszerűség miatt lógott velem és amint elmondtam neki valami bizalmasat mondjuk a zenekarral, másnapra már tovább is adta másoknak. Meg kellett tanulnunk a srácokkal, hogy nem bízhatunk midenkiben, aki kedves velünk, mert az veszélyes lehet ránk és a bandára nézve is.
Nem tudom, miért, de muszáj vagyok megint a szemébe nézni. Szembe fordulok vele és összeakasztom a tekintetünket.
- Luke! - szólítom meg, hiába figyel teljes odaadással.
- Igen? - kérdezi halkan, mint aki nem akarja megtörni ezt a pillanatot.
- Én sosem élnék vissza a bizalmaddal, esküszöm.
A szavak hallatán a szája sarka felfelé kanyarodik.
- Tudom - feleli egy kis bólintással, amitől engem elönt a megkönnyebbülés.