Örök Kötelék {+18}

7.

Violet:
Ahogy haladunk a víz felé, egyre jobban szorítom Luke kezét. Minden egyes lépés egy újabb fokozata a kezének szorításán. Pedig esküszöm, hogy magabiztosnak éreztem magam, amikor elindultunk a tenger felé a kis lelki fröccs után, de most mégsem tudok parancsolni a kezemnek. Bár lehet, hogy ez nem egy rossz dolog. Igazából a félelem minimális bennem és már a testem miatt sem aggodalmaskodom annyira, de az izgalommal vegyes idegesség bizsereg bennem, méghozzá elég erősen. Annyira, hogy már kezdek attól félni, hogy eltöröm a fiú kezét.
Nem tudom, hogy érzi-e, amit én vagy valami csoda folytán olvas a gondolataimban - ami az álmok után már nem is tűnik annyira lehetetlennek - de a lényeg, hogy hátra néz rám a válla fölött és kedvesen elmosolyodik.
- Készen állsz életed első tengerbe lépésére? - kérdezi és finoman ő is megszorítja a kezem.
- Továbbra is áll, hogy nem hagysz megfulladni? - kérdezek vissza és az ajkaim maguktól elindulnak felfelé.
- Ez nem is kérdés - biccent - Calum ki is nyírna, ha ilyet tennék, de ettől függetlenül is vigyázom rád, ne aggódj - lép be a vízbe, majd teljes testével felém fordul és megfogja a másik kezemet is. - Mi lenne, ha lassan bevezetnélek? Én hátrálok, te pedig követsz és szólsz, ha meg akarsz állni. Ha már nagyon mély a víz és nem ér le a lábad, akkor megállunk és visszamegyünk a kisebb vízszinthez, vagy belém kapaszkodsz és úgy maradunk a mélyebb részen. Mindent, ahogy te akarod. Mit gondolsz?
A gondolat, miszerint a hátára ülök és belé kapaszkodom, hogy ne fulladjak meg, furcsa bizsergéssel látja el a mellkasomat és váltja pirosra az arcomat. Legalábbis én úgy érzem, hogy lángol az arcom, de azért nem bánnám, ha nem látszana, csak az érzete lenne meg.
Luke nem tesz rá megjegyzést, az biztos, de ez nem jelent semmit. Bár amennyire süt a nap, foghatnám akár arra is, ha cukkolna vele, hogy a bőröm nincs hozzászokva ennyire erős napfényhez, ami igazából részben a valóságot is tükrözné. Hiszen a kórház termeiben valahogy nincs napfény. Vagyis annyi van, amennyi besüt az ablakokon és néha kimentünk anyával a kórház kertjébe sétálni, de erre nem mindig volt alkalmunk és olyankor sem sok időre. A rossz állapotaim miatt nem igazán volt olyan szabad mozgású az egész. Sokszor, amikor ki is mentünk, nagyjából tíz percet bírtam kint, mert annyira elfáradtam abban, hogy lementünk, kisétáltunk, majd kerestünk egy padot, hogy kábé azonnal mehettünk is vissza, hogy lefeküdjek aludni. Így pedig a nap sugarainak melege, ami most simogatja az arcom két okból is jól jön. Egyrészt, baromi kellemes, bármeddig el tudnék itt állni és élvezni a meleget; másrészt pedig, foghatom erre, ha elpirulok.
- De te nem fogsz elmerülni? - kérdezem a szemébe nézve, ugyanis nem akarom, hogy miattam baja essen.
Márpedig nekem elég kockázatosnak tűnik, hogy Luke háttal menjen az iránynak.
A tenger így is hatalmas és veszélyes tud lenni a mi apró, emberi felépítésünkhöz. Persze innen közelről kicsit másképp fest, mint mondjuk egy drón felvételén - bár tény, hogy valamilyen szinten ijesztő, hogy bármerre nézek a távolban, csakis a kék vizet látom - de bárhol lehet egy lyuk, vagy egy hirtelen mélyülő pont, amibe, ha Luke beleesik, akkor legalább akkora baja eshet, mintha engem most bedobnának a mély vízbe, hogy ússzak.
- Elég magas vagyok és itt az elején még nincs olyan mély rész, ami rám nézve veszélyes lenne, ne aggódj - szorítja meg finoman a kezem. - Csak szólj, ha meg akarsz állni vagy valami nem jó és bízz bennem.
Nem győz meg teljesen, hogy nem lehet baj, de nem akarok vészmadárkodni. Már így is elég fejfájást okoztam neki, nem hiányzik még egy ilyen is. Ráadásul már egészséges ember vagyok, ideje leküzdenem a paranoiám, ami arra késztet, hogy mindig, mindentől féljek. Nyelek egy nagyot, hogy lenyugtassam az izgalomtól ugrándozó idegeim és eltűntessem a gombócot a torkomban, majd bólintok.
- Oké, próbáljuk meg - teszem hozzá nagy levegőt véve.
- Ne aggódj, jó lesz - küld felém bíztató mosolyt a fiú. - Odamegyünk a többiekhez kezdésnek, rendben? Csak arra figyelj, hogy bár a cipő, ami rajtunk van, véd a kövektől meg elvileg a tengerisünöktől is, de azért igyekezz ne rálépni, mert nem kellemes, ha az megszúr.
- Te léptél már bele?
- Egyszer. Nem kívánom senkinek - nevet fel, de engem megint elönt az aggodalom.
- Ha te háttal mész, akkor hogyan fogod látni, hogy hol van a sünből és hol nincs?
- Csak bízz bennem - feleli kedvesen, majd tesz egy lépést hátra, én pedig ahogy követem, belelépek a tengerbe.
Abban a pillanatban, hogy a víz átfolyik a lábunkat védő cípőn, mindenem bizseregni kezd. A kékség kellemesen hűvös, ami jót tesz a lángoló testemnek a melegben és ahogy simogatja a bőröm, minden eddigi aggodalmam a testemmel kapcsolatban eloszlik.
Tényleg a tengerben állok.
Nem is olyan régen még az is kérdés volt, hogy egyáltalán életben maradok-e, most pedig itt állok Luke kezét fogva a tengerben.
Túléltem és az igazi élet most kezdődik majd el számomra.
A gondolat, a tény és az élmény annyi érzelemmel önti el a testem, hogy képtelen vagyok parancsolni magamnak és a sós cseppjeimnek.
A könnyek beszaladnak a szemembe, majd el is kezdenek folyni az arcomon, ahogy lenézek a lábamra, ami elmerül a vízben. Nevetve és szipigva teszek meg még egy lépést, ahogy Luke hátrál, de ahogy meghallja, hogy sírok, lemerevedik.
- Hé, Vi, minden rendben? - lép vissza hozzám és az állam alá nyúlva, finoman megemeli az állam.
- Persze, minden tökéletes - mosolygok rá, de a cseppek még mindig szaladnak az arcomon. - Csak...sosem hittem volna, hogy egyszer tényleg megtörténik majd ez velem. Olyan az egész, mint egy álom - felelem és újabb kacaj hagyja el a számat.
Idegenek, akik figyelnek engem, biztos, hogy azt hiszik, hogy megőrültem. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy olyan ember, aki ismer, az tudná kezelni a hirtelen érzelemkitörésem, ami egyszerre sírás és nevetés, de Luke szemében nem látom azt, hogy zakkantnak nézne. Igazából kedvesség árad kék íriszeiből, ami keveredik a megértéssel.
Luke megért engem.
Mégcsak egy napja ismerjük egymást, mégis megért engem. Lehet, hogy azért, mert hasonlóan érez a túrnék és a hírnév miatt, de a lényeg, hogy ő nem ítélkezik felettem egy ilyen vegyes reakció miatt.
- Pedig ez a valóság - simítja meg az arcom óvatosan. - Menjünk még beljebb?
- Most nehogy megálljunk - bólogatok hevesen, ami újabb mosolyt csal az ajkaira.
- Akkor gyere - fogja meg ismét a kezemet és elindul velem a többiekhez.
Lépésről lépésre egyre jobban elmerülök a kékségben és ezzel egyidőben, egyre inkább oldódik bennem a feszültség. Már nem félek, hogy baj lesz, mert tudom, hogy Luke vigyáz rám és tényleg nem hagy megfulladni.
És ahogy odaérünk a többiekhez, az ő szemükben is hasonló dolgot látok.
- Na milyen érzés, Violet? - kérdezi egy kedves mosollyal Michael.
- Varázslatos - vágom rá gondolkozás nélkül, s letörlöm a könnyeimet.
- Olyan, amilyennek elképzelted? - pillant rám Liv, Calum kezét fogva, de most meg kell ingatnom a fejem.
- Még annál is jobb.
- De ugye minden rendben? - kezdi az arcomat fürkészni Calum. - Nem vagy rosszul? Nem érzel se...
- Minden a lehető legnagyobb rendben - szakítom félbe a kezemet a vállára téve, hogy megnyugtassam.
A fiú egy darabig hallgat és tovább fürkészi az arcom, azt figyelve - gondolom én - hogy biztosan jól vagyok-e, de aztán biccent egyet és megengedi az ajkainak, hogy felfelé görbüljenek.
- Ha bármi van, szólj - teszi hozzá mélyen a szemembe nézve, így most rajtam a sor, hogy biccentsek.
- Ha a vízben álldogálás tetszik - szólal meg Ashton egy csibészes mosollyal. - Akkor azt imádni fogod - szedi le a csuklóján lógó búvárszemüveget.
- Mire készülsz? - kérdezem értetlenül összevonva a szemöldökömet.
- Belesek a víz alatti világba - közli, majd beljebb meg a mi kis körünkben és elém lép.
- Azt nem a fejünkre kell venni? - súgom oda Luke-nak, felnézve rám.
- De igen - biccent - viszont így is kehet használni, ha az ember nem akar merülgetni - int a fejével Ashton felé, aki a víz felszínére helyezi a szemüveget.
Ahogy ez megtörténik, a szabad szemnek a hullámokról zavaros vízfelszín teljesen tiszta lesz, mintha csak egy akváriumon keresztül nézné az ember.
- Na most nézz bele - pillant rám Ashton, én pedig teszek egy lépést felé, de Luke kezét nem merem elengedni.
Olyan, mintha ő lenne az én horgonyom.
Ashton kérésének eleget téve, belenézek a szemüvegbe, amit ő erősen tart, hogy ne sodorja el a víz, vagy ne merüljön el, s abban a pillanatban, nekem leesik az állam. Persze képletesen. Na jó, az ajkaim tényleg elválnak egymástól, ahogy beláthatok a víz alá.
A víz alá, ahol kis halak csoportba verődve úszkálnak, apró rákok mászkálnak a kavicsokon és hébe-hóba látni egy-két tengerisünt, meg kagylókat. Annyira gyönyörű a látvány, hogy teljesen megigéz. A tévében néha láttam víz alatti felvételeket, de az fele annyira sem adja vissza a valóságot, amit most én is megtapasztalhatok. Élőben látni ezerszer szebb, mint egy képernyőn át.
- Várj egy picit - húzza ki a kezét az enyémből Luke, ami megrémiszt, főleg, amikor nagy levegőt vesz és lemerül.
A szemüvegen át látom, ahogy lemegy az aljához és felmarkol valamit, de csak akkor tudom meg, hogy mit, amikor már ismét a kezemet fogja.
- Tessék - nyújtja át a kagylót, ami lilás-rózsaszín színben pompázik. - Hogy legyen valami emléked erről a napról - mosolyodik el az értetlen pillantásomat látva, de abban a pillanatban nekem megint égni kezd az arcom.
- Add, kiviszem neked, hogy ne legyen baja - ajánlja fel Calum, én pedig egy hálás mosoly kíséretében elfogadom a segítséget.