Örök Kötelék {+18}

6.

Luke:
- Jól érezted magad? - érdeklődöm Violettől, miközben figyelem az utat.
Végül csak úgy alakult, hogy az én kocsimban kötött ki. Nem volt egy egyszerű menet, mire meggyőztük Calumot, de nagy nehezen beadta a derekát. Mondjuk a legnagyobb baja nem az volt, hogy Vi kettesben marad velem - amit gondoltam és azért meg is nyugtatott, hogy nem bennem nem bízik - hanem, hogy megígérte Violet anyukájának, hogy haza is szállítja a lányt és nem akart máris az első nap után egy olyan benyomást tenni, miszerint nem állja a szavát vagy esetleg nem figyel rendesen az újonnan kapott húgára. Emiatt mondjuk nem hibáztatom, valószínűleg ez engem is aggasztana, de Vi volt az, aki végül azt mondta, hogy elfogadja a fuvarom, hogy Calum tudjon találkozni a barátnőjével. Persze így is hosszú percekbe - majdnem egy órába - telt, mire Calum hagyta, hogy a lány érvei meggyőzzék, de legalább megtörtént, aminek nagyon örülök. És nem, nem azért, mert hátsószándékom van, hanem azért, mert jól éreztem magam Violettel ma és mert nem kaptam választ arra, hogy hogy érti azt, hogy velem álmodott.
Na jó...ha így nézzük, akkor van egy kis hátsószándékom, de nem olyan, amire egy külső szemlélő gondolna. Én csak választ akarok, nem rámászni. Persze azért az tagadhatatlan, hogy Vi gyönyörű és biztos, hogy ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, akkor most nem lennék teljesen jófiú, de tény, hogy most csak beszélgetni akarok vele és választ kapni a kérdésemre.
Violet az ablaknak dönti a halántékát és elmosolyodik, ezt jól látom a perifériámból.
- Igen, nagyon - válaszolja, s a hangjából csak úgy süt a boldogság. - Túlzás nélkül szerintem ez volt épetem legjobb napja. Mondjuk nincs túl magasan a léc - túr a hajába. - A kórházban ücsörgésnél minden jobb.
- Majd csinálunk sok programot és akkor eldöntheted, hogy melyik volt életed legjobb napja - vágom rá gondolkozás nélkül, s egy pillanatra magamat is meglepem.
Annyira természetesen jött ez a válasz, mintha csak levegőt kellett volna vennem. Violetet is meglepem vele, mert azonnal felkapja a fejét és meglepetten pislogva kezdi az arcom - legalábbis amennyit lát belőle - fürkészni.
- Az nem csoda, hogy én jól éreztem magam, hiszen eddig semmilyen tapasztalatom nem volt kábé a világról a kórházon kívül, de te hogy-hogy akarsz még közös programokat?
Na most ő lep meg engem.
Azt hitte, hogy nem éreztem jól magam vele?
Pedig szerintem eléggé egyértelmű volt. Vagy csak nekem volt az és őt tényleg váratlanul éri?
- Miért lep meg téged ez ennyire? - nézek rá mosolyogva a pirosnál.
- Hát mert... - elharapja a mondatot és lesüti a szemeit, miközben az arcát elönti a pír.
- Vi, mondd csak - biztatom, amikor percekig csak hallgat és nézi a kezeit az ölében.
Azonnal felkapja a fejét és mélyen a szemembe néz, majd nagyot nyel.
Annyira aranyos így.
- Nem harapok - ingatom meg a fejem, hogy tovább biztassam, de ettől csak még pirosabb lesz az arca, viszont összeszedi magát.
Lassan megnedvesíti az ajkait, aztán halványan elmosolyodik.
Ez csak jó jel.
- Csak... - kezdi teljes zavarban - te híres vagy és...egy csomó helyen jártál már, rengeteg tapasztalatot és élményt szereztél és nem hittem, hogy annyira jó lett volna neked, hiszen ez kis semmiség volt.
- Talán semmiségnek tűnhet a te szemszögedből - értek egyet -, de nem az. Lehet, hogy másnak igazából az, hiszen bármikor elmehet a barátaival a vidámparkba és utána egy cukrászdába, majd együtt valamelyikőjükhöz csak úgy szórakozni. És igen, turnéztam már és sok helyen jártam, de nem sok mindent láttam.
Erre a kijelentésre Violet újra felkapja a fejét, mivel amíg beszéltem, ismét a kezeire meredt.
- Túl sűrű volt a beosztás? - kérdezi együttérzőn.
Nem az jön ki belőle, hogy miért panaszkodom, ha én választottam. Nem is az, hogy biztosan csak túlzok vagy valami olyan, amit egy rajongó mondana. Violet más. Más, mert nem ismert minket és más, mert nála jobban talán senki nem érti meg ezt. És én nagyon élvezem azt, hogy úgy tudok vele beszélni, mint két normális ember, nem mint egy híresség és egy átlagosnak kikiáltott rajongó.
- Igen, eléggé - mosolyodom el halványan, kissé szomorúan. - Ne értsd félre, nagyon szeretem csinálni, csak néha hiányzik egy olyan nap, mint a mai volt. Te nem láttál semmit és nem éltél át semmit, mert egy burokban voltál, amit a kórház képezett. Én meg nem sok mindent láttam és éltem át, mert egy olyan burokban élek, amit a karrier teremt. Néha jó csak így kikapcsolni és a barátaimmal lenni - válik szélesebbé a mosolyom. - És nagyon jól éreztem magam ma. Olyan volt, mintha átlagos lennék.
- Olyan srác, aki elmegy egy buliba, összejön egy csajjal, aztán másnap már nem beszél vele? - cukkol, s az ő ajkai is felfelé görbülnek.
- Tudod jól, hogy ő hagyott faképnél, nem pedig én őt - bököm meg, mire ugrik egyet.
- Ezt ne csináld - húzódik messzem, mire a szemöldököm felszalad a homlokomon.
- Csikis vagy?
- Csak akkor válaszolok erre, ha nem lesznek következményei - vonja fel az állát, ami csak szélesíti a mosolyom.
- Megígérem, hogy nem lesz semiféle következménye, esküszöm. Legalábbis most - teszem hozzá, mire megpöcköli a fülem.
- Sem most, sem máskor - lengeti meg a mutatóujját fenyegetőn, amitől belőlem kiszakad egy kacaj.
- Jól van, csak válaszolj.
- Nagyon csikis vagyok, úgyhogy nem könnyű velem ilyen téren - rágcsálja az alsó ajkát. - Ha egyszer lesz barátom, nem tudom, hogy hogyan fog bírni velem.
- Szerintem aranyos, ha egy lány csikis - felelem, s látom, hogy ettől megint elpirul, de indulnom kell, mert a lámpa zöldre vált, így nem tudom sokáig csodálni, ő pedig nem reagál. - Egyébként - szólalok meg percekig tartó csend után - örülök, hogy te hoztál fel egy korábban említett dolgot, mert nekem is lett volna mit felhozni.
- Mire gondolsz? - kérdezi azonnal, de aztán leeshet neki, mert felszisszen. - Oh...az álom.
- Nem muszáj beszélned róla, ha nem akarsz de azt mondtad, hogy velem álmodtá, viszont még sosem láttál. Akkor ez hogy is van?
Próbálok nem túlságosan nyomulni, de baromira érdekel és egy kicsit tartok is a válaszától. Nem tudom, hogy minek örülnék jobban: ha tudná, hogy annyira mégsem vagyunk idegenek vagy, ha maradna ez a kellemes tudatlanság.
- Igazából én sem tudom - nyel nagyot. - A legutóbbi műtétem óta van ez. Amikor nagyon kiakadok miatta, akkor ráfogom az orvosokra, hogy valamit az agyamban is megváltoztattak, de persze tudom, hogy ez lehetetlen.
- Ennyire rossz dolgokat álmodsz velem?
Vi ismét hallgat.
Hosszú percekig csendben ül, mintha mérlegelne, hogy mit válaszoljon. De aztán vesz egy nagy levegőt és csak kinyögi:
- Éppen ellenkezőleg. Nagyon szépek az álmaim veled általában, csak...nem tudom hogyan lehet ez, érted? - néz rám a kezeit kitárva. - Még soha nem láttalak ezelőtt, mégis olyan álmaim vannak veled, hogy... - elharapja a mondatot és megingatja a fejét. - Tegnap este azt kérted tőlem álmomban, hogy találjalak meg, aztán ma megjelentél előttem a mólón. Ez borított igazán ki. Mármint...mennyi volt erre az esély, most komolyan?! Sajnálom, ha megijesztettelek, nem akartalak, csak...
- Néha levegőt is vegyél - emlékeztetem, mert annyira elkezdett hadarni, hogy tartok tőle, ha így folytatja, megfullad.
- Bocsánat - túr a hajába sóhajtva.
- Nem kell bocsánatot kérned, csak gondoltam, hogy szólok, mielőtt oxigénhiányos állapotba kerülsz. - Az egyetlen dolog, ami megijesztett ma, az az volt, hogy azt hittem, hogy el fogsz ájulni, amikor megláttál. De erről meg nem tehetsz. Csak annyira sápadt lettél egy pillanat alatt, hogy megijedtem, hogy baj van. De amúgy nincs gáz. Mármint...persze, az fura, hogy pont most álmodtál ilyet, amikor találkoztunk, de amúgy nincs gond. Minden okés - mosolygok rá, hogy egy kicsit megnyugtassam, de aztán rögtön vissza is nézek az útra.
Ezekszerint tényleg ma látott először és komolyan nem tud rólam semmit.
Nem igazán tudom eldönteni, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban. Egy részemnek fáj a dolog, de egy másik meg megkönnyebbült. Talán jobb is így. Lehet, hogy nem lenne jó, ha megtudná a valódi helyzetet. Nincs kizárva, hogy kiborulna, ha tudomást szerezne arról, hogy én pontosan tudom, hogy ki ő. Persze nem ismerem, hiszen találkozni nem volt alkalmam vele, de tudom, hogy ki ő. Megismerni pedig talán majd most lesz alkalmam. Legalábbis én nagyon remélem, hogy lesz rá alkalmam.
- Biztos? - kérdez vissza kislányosan, s beharapja az alsó ajkát, ahogy várja a válaszom.
- Igen, biztos. Százszázalék - biztosítom róla határozottan, amitől szinte látom, hogy megkönnyebbül.
- Akkor jó - biccent felfelé görbülő ajkakkal. - Viszont akkor vigyázz, nehogy szavadon fogjalak.
- Mire gondolsz? - nevetek fel ismét, s egy pillanatra ránézek.
- Hát a programokra. Calum nagyon szeretne jó tesó lenni, ezt tegnap este elmondta, amikor egy kicsit kettesben maradtunk, meg bizonyította is azzal, hogy egy pillanat alatt kitalálta a mai napot nekem és hogy annyira ragaszkodott ahhoz, hogy hazavigyen. De barátnője van és nem akarom, hogy most miattam kevesebb időt töltsön vele, mint eddig. A srácoknak nem tudom, hogy van-e, de te határozottan lebuktattad magad, hogy szingli vagy, azzal, hogy elmesélted, hogy volt egy egyéjszakásod. Vagyis, ha program kell, akkor téged zaklatlak majd - mosolyog rám, s amikor egy újabb pirosnál rá tudok nézni, látom a szemében a pajkosságot.
- Akkor ezekszerint már nem tartasz a holnapi strandolástól?
- Ezt nem mondtam, plusz még le kell beszélnem anyával, de - hangsúlyozza ki a szót - ha te is szeretnél kiszakadni a burokból és én pedig szeretnék végre igazán élni, nem csak napról napra, akkor tökéletes bűntársak lehetünk.
- Bűntársak? - szakad ki belőlem egy kacaj.
- Ez a szó jutott eszembe - vonja meg a vállát, de az ajkai nem görbülnek le.
- Tudod mit? Szívesen leszek bűntárs, ha te vagy az oldalamon.