Örök Kötelék {+18}

8.

Violet:
Jó egy kicsit egyedül lenni.
Félreértés ne essék, imádom édesanyámat és Calum apukájának is fontos helye van a szívemben, ahogy a srácokkal is nagyon jól érzem magam, de így húsz évesen rám fér, hogy egyedül is legyek. Hogy ne érezzem azt, hogy teljesen védtelen, életképtelen kis porszem vagyok, aki csak úgy képes létezni, hogy mások mellette vannak. Ugyanis nem ilyen vagyok. Igen, a fiúkkal először voltam a tengerben és a vidámparkban. Igen, gyakorlatilag most sétálok először egyedül az utcán, de csak mert egy kórházban nőttem fel, még nem jelenti azt, hogy nem vagyok képes megállni a helyem a kórházon kívül. Ugyanolyan ember vagyok, mint bármelyik másik, aki éppen elsétál mellettem, csak más a háttértörténetem, mint a legtöbb velem egykorúnak. De ettől nem lettem sem több, sem kevesebb - legalábbis szerintem. Viszont azt éreznem kell, hogy mások sem néznek rám úgy, mint egy porcelánbabára. Anyával nem volt egyszerű megbeszélnem, hogy egyedül jöjjek, de abszolút megérte a harc, mert most igazán élvezhetem, a magam tempójában mindazt, ami körülvesz. Csak meg kellett ígérnem neki, hogy folyamatosan tudósítok a hollétemről és azt, hogy tényleg elmegyek a srácokhoz a stúdióba, ahogy azt megbeszéltük a parton.
Mosolyogva lépdelek az utcán a kis könyvesbolt felé, amit az interneten találtam a közelben és közben kiélvezem, ahogy a nap sugarai táncolva a bőrömön melegítik azt. Terveim szerint ma kicsit beújíthatok könyvekből, aztán elugrom venni valami kaját a srácoknak, mielőtt elmegyek hozzájuk. Remélem is, hogy találok nekem tetsző könyvet, mert szükségem van a vérfrissítésre. A kórházban az olvasás volt leginkább az elfoglaltságom, amit végeztem. Néha néztem sorozatot és hallgattam a régi retro zenéket, amiket anya annyira szeret és azokat, amik a kórház rádiójából szóltak, de legfőképp az olvasás vonzott be magába. Nem véletlenül nem ismertem a fiúk zenekarát sem, nem volt annyi időm, hogy a mai hírességeket követve tájékozódjak. Ha szembe jött velem valami, ami tetszett, akkor azt letöltöttem magamban, de soha nem néztem tüzetesebben utána az előadónak vagy a dalnak, csak olvastam, de azt rendszeresen. Amikor vizsgálat volt, amikor egyedül voltam, amikor anya bent volt és neki olvashattam, sőt, néha a profinak nem mondható, igencsak gyenge edzés közben is, amit a kórház rehabilitációs termében csináltam. Mindig volt nálam egy könyv, amit élvezhettem és általában így egy nap alatt végeztem eggyel. Egyedül a tanulás volt, ami néha akadályozott abban, hogy normálisan haladhassak, de ennyi áldozatot talán hozhattam a könyv ellen. Anya pedig mindig igyekezett nekem újabb és újabb könyveket szerezni, de egy idő után én kértem meg, hogy hagyja abba, mert tudtam, hogy nem engedhetjük meg magunknak. A kórházi számlák, a házunk fenntartásának a költségei, az étel és különböző kiadások mellett, úgy, hogy anya egyedül próbált mindent megoldani, a könyvek már luxuscikknek számítottak. Később Calum apukája beszállt mindenbe és segítette anyát, én pedig elkezdtem online a saját kis vállalkozásom, de nem akartam, hogy anya még többet költsön rám, így megmaradtam azoknál az olvasmányoknál, amik megvoltak nekem. Ami persze tök jó, mert imádom mindet, de már szegényeket szinte rongyosra olvastam és nekem is kell a változatosság.
Talán éppen ezért akad meg most a tekintetem egy könyvön bent a boltban. A borítón egy igencsak kidolgozott felsőtest látható, a szerzője, Elle Kenndy, egy kis kedvcsináló mondat és a címe világoskéken virít: The Deal.

Az a típus vagyok, aki abszolút azt vallja, hogy ne a borító alapján ítéljük meg a könyvet, de ez most határozottan megfogott. Megfordítom, hogy el tudjam olvasni a fülszöveget, ami egyre inkább arra sarkall, hogy megvegyem magamnak. Még csak a felénél járok, amikor valaki előttem megszólal:
- Ha jót akarsz magadnak, mindenképp megveszed.
Azonnal felkapom a fejem, hátha egy barátnőjének beszél a hang tulajdonosa, de aztán le is dermedek a döbbentségtől, ugyanis a lány rám mered zöld szemeivel. Az ajkaim elválnak egymástól, ahogy keresem a szavakat, de az idegen átveszi az irányítást, amikor valószínűleg rájön, hogy nem fogok tudni megszólalni.
- Elle egy zseni - bök a kezemben szorongatott könyv felé. - Eszméletlen író, ha megveszed azt a könyvet, akkor nem fogsz tudni megállni, kell majd a sorozat többi része is.
- T...több része is van? - nyögöm ki nagy nehezen, mire a lány elvigyorodik.
- Áh, beszélsz, de jó, azt hittem, hogy valami baj van - lép közelebb. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, esetleg túl rámenős lenni. Igen, több része van. Szám szerint négy ezzel együtt és van egy ehhez tartozó sorozat is, szintén négy résszel. Ha szereted a hokit, a dögös pasikat, a komoly témákat és a romantikát, erotikával megfűszerezve, akkor mindenképp vedd meg.
- Te itt dolgozol? - szedem össze magam valamennyire, bár, ahogy végignézek rajta, nem ez jön le róla.
Az acélbetétes bakancs, a neccharisnyához felvett rózsaszín tüllszoknya és a fekete fűző nem arról árulkodik, hogy ez lenne a munkahelye. Hacsak az egyenruha nem a gót stílust akarja az emberek felé sugallni. Bár ahogy a rózsaszín tincsekre és erős sminkre nézek a barna fürtjeiben, inkább arra következtetek, hogy ez a saját stílusa.
- Nem, dehogy - nevet fel kedvesen. - Szimplán csak hatalmas rajongója vagyok ennek az írónak. Komolyan mondom, hogy ez a nő egy zseni - ismétli a már korábban is használt jelzőt. - Hidd el, rákapsz és nem fogod tudni megunni. Amikor ezt olvastam, volt, hogy hangosan felnevettem a buszon. Az emberek hülyének néztek, de már megszoktam, hogy bámulnak, így nem izgattam magam - vonja meg a vállát.
Egy kicsit energikus a lány, de van benne valami, ami miatt én egyre inkább élvezem a hirtelen jött társaságát.
- Szóval azt mondod, hogy adjak neki egy esélyt? - pillantok le a kezemben pihenő kockahasra.
- Adnod kell neki egy esélyt - bólint határozottan, de aztán a szájához kap. - Basszus, de modortalan vagyok, be sem mutatkoztam, ne haragudj. Sophie Miller vagyok - nyújtja a kezét nekem egy kedves mosollyal.
Gondolkozás nélkül fogadom el a kezét és mutatkozom be.
- Violet Baker.
- Baker és Miller, tiszta Ginny és Georga - csillan meg a szeme, de sajnos megint az értetlen pillantásomat kapja. - Ginny Miller és Marcus Baker -próbálkozik, de meg kell ráznom a fejem.
- Sajnálom, nem igazán vagyok otthon ezekben - rágcsálom az alsó ajkam idegesen.
Megint egy alkalom, amikor hülyének nézhetnek mások, csak mert két életmentő műtét közben nem néztem sorozatot.
Sophie oldalra biccenti a fejét, majd végigmér és percekig hallgat. Nem szól semmit, csak néz. De végül megint elmosolyodik.
- Érdekes lánynak tűnsz - közli, majd a sarokban lévő kis kávézó részhez biccent- Igyunk meg egy kávét.
És megint ledöbbenek. Sophie szemében nem azt látom, hogy hülyének néz vagy kívülállónak, hanem azt, hogy tényleg érdekli, hogy milyen vagyok. Lehet, hogy a külseje miatt, de olyan, mint aki pontosan tudja, hogy milyen nem hétköznapinak lenni és ez baromira megnyugtat.
- Csak ezt kifizetem - lóbálom meg a könyvet egy biccentés után, amire én is bólintást kapok.
Miután az új könyvemet elteszem a táskámba, csatlakozom Sophie-hoz a sorban a kávézónál.
- Lehet, hogy nagyon hülye a kérdésem - néz a szemembe - de lehetséges, hogy láttalak valahol?
Nem tudom, hogy direkt csinálja-e, de megint sikerül úgy meglepnie, hogy csak pislogni tudjak. Anya anno kitette, hogy szükségem van arra bizonyos vesére és tudom, hogy képet is tett ki hozzá, de nem hiszem, hogy Sophie onnan találna ismerősnek. Mégis annak mekkora esélye lenne.
- Megvan! - ugrik egyet izgatottan. - Veled van tele az instagram most.
- Ho...hogy tessék? - pislogok nagyokat értetlenül.
- Veled voltak a 5SOS-os fiúk tegnap a parton. Egy csomó kép készült rólatok.
Érzem, hogy kifut a fejemből a vér és valószínűleg az arcomra is kiül a hirtelen pánik, mert Sophie tekintetében riadalom jelenik meg.
- Megint rosszat mondtam? Violet, jól vagy? Hulla fehér vagy. Mit csináljak? Hogy segítsek?
Vennem kell pár mély levegőt, hogy össze tudjam szedni magam.
Nem vagyok hülye, gondoltam, hogy az, ha fiúkkal lógok, elveszi az árát, de valahol mélyen egy naiv oldalam azért reménykedett, hogy ez elkerülhető. Vagy legalább nem azonnal robban be a bomba.
- Minden rendben - veszek még egy nagy levegőt.
- Ne haragudj, nem akartam rád hozni a frászt, meg nem is ezért mentem oda hozzád én...van egy rossz tulajdonságom, hogy sokszor előbb beszélek, mint gondolkoznék és mire észbe kapok, hogy nem kellett volna, addigra...
- Sophie - szakítom félbe a vállára téve a kezem - semmi baj, jól vagyok, csak meglepődtem. Gondoltam, hogy előbb vagy utóbb kikerülnek a képek. Láttam, hogy sokan fotóztak tegnap.
- Akkor...nem fogsz elájulni itt nekem? - kérdezi kissé bizonytalanul, félénken.
- Nem, nem fogok elájulni - biztosítom.
- Vagyis akkor tényleg te voltál velük tegnap - állapítja meg, mire biccentek.
- Igazából ma is házzajuk megyek majd - ismerem be, amitől Sophie oldalra biccenti a fejét.
- Egyre érdekesebb leszel - mosolyodik el halványan. - Mit kérsz? - kérdezi, ahogy a pulthoz érünk és köszönünk a pultos lánynak. - Meghívlak, ha már annyi kellemetlenséget okoztam neked húsz perc alatt.
- Jaj, ne szórakozz már, nem kell ezt...
- Nem szórakozom - legyint mosolyogva - csak mondd, hogy mit kérsz.
Nem szeretem, ha rám költenek, de van egy olyan érzésem, hogy felesleges lenne vitatkozni vele, mert ebből nem fog engedni a lány.
- Egy jegeskávét vanília fagyival - adom be így a derekam, amivel láthatóan feldobom.
- Én pedig a legédesebb italt szeretném kérni, ami csak van az italok között - adja le a saját rendelését is mosolyogva.
Energikus, folyton mosolyog, jobban pörög, mint bárki szerintem és hihetetlenül sokat tud beszélni egy levegővel, de kifejezetten szimpatikus nekem.