Örök Kötelék {+18}

2.

Luke:
- Calum - szólok a fiúnak, de a barátom még mindig úgy tesz, mintha nem tudna belebújni a kabátjába. - Calum - próbálkozom újra, ám ismét nem kapok választ. - Calum! - Emelem meg a hangom, mire a basszusgitárosunk összerezdül az ajtóban állva.
Néhány pillanat múlva - gondolom, amikor már nem ver úgy a szíve az előbbi infarktus után - ránk néz és felvonja a szemöldökét.
- Igen?
- Vagy tíz perce bénázol a kabátoddal és teszel úgy, mint aki nem talál bele a dzsekije ujjába. Mindannyian tudjuk, hogy szándékosan csinálod, hogy húzd az időt és minél később kelljen elindulnod.
- Kikérem magamnak, nehéz felvenni - fonja össze a karjait a mellkasa előtt, mire oldalra biccentem a fejem.
- Két kar rész és egy gombos rész. Nem olyan nehéz az és ezt te is tudod. Minden ember, sőt, minden gyerek meg tudja csinálni.
Calum, mint egy sértődött kisgyerek, végre belebújik a dzsekijébe, majd megint keresztezi a karjait a mellkasa előtt.
- Emlékeztetnélek rá, hogy Shawn az If I Can't Have You klipben a pulcsijába nem tudott belebújni. Ez majdnem ugyanaz.
- Azért egy belebújós pulcsi egy fokkal nehezebb, mint egy farmerdzseki - szólal meg Ashton, mire Calum összevonja a szemöldökét.
- Összefogtatok ellenem vagy mi van?
- Nem - nevet fel Michael, beszállva a beszélgetésbe -, hidd el, hogy a javadat akarjuk. Igaza van, Luke-nak, ideje indulni, mert különben ezen fogsz rágódni, ha elkésel. Ennyire már ismerünk.
- Csak lélegezz - nézek mélyen a szemébe - és ne feledd, hogy nem parázhatsz máris előre. Lehet, hogy jó lesz. Ha apukád boldog, akkor nem választhatott olyan nőt, aki hárpia, a lánya pedig negatív. Csak nyugalom, pajtás - veregetem meg a vállát elé lépve.
Calum összepréseli az ajkait, majd sóhajt egy nagyot, s bólogatni kezd.
- Igazatok van - préseli ki magából. - Ideje indulnom - nézi meg az időt a telefonján. - Este írok majd - teszi hozzá, majd kezet fog velünk és távozik.
- Szegényt nem irigylem most - nézi a már zárt ajtót Ashton, miután Calum eltűnt. - Tiszta stressz a srác.
- Nem egyszerű, de azért erről kicsit ő is tehet - ülök vissza a füzetemhez. - Lett volna ideje fokozatosan beadagolni magának ezt az egészet és megszokni a helyzetet. Ha kihasználta volna az alkalmat, akkor most nem pánikolna így.
- Nem vagy te egy kicsit szigorú? - Pillant rám Michael, s felvonja az egyik szemöldökét.
- Nem - rázom meg a fejem határozottan -, de tény, hogy könnyíthetett volna a saját dolgán. Ettőlmég sajnálom, mert biztos vagyok benne, hogy ez baromira nem könnyű. Meg tudom, hogy Calum mennyire érzékeny tud lenni, ha a szeretteiről van szó. Viszont kétlem, hogy ekkora lenne a baj. Az apukája boldog, a lány meg, akit testvérnek kap, nem olyan kicsi. Sőt, gyakorlatilag felnőtt ember. Húsz évesen az ember már normálisan gondolkozik. Már, ha elég érett hozzá. Vannak kivételek sajnos, ez tény. De kétlem, hogy Mr. Hood annyira beharangozta volna neki a lányt és az anyukáját, ha lenne valami gond velük.
- Az tény, hogy egy húsz éves testvérrel lényegesen egyszerűbb lesz megtalálnia a közös hangot, mint mondjuk egy négy vagy egy tíz évessel - ért egyet Ashton, majd felveszi a dzsekijét. - Mi nem megyünk?  Átugorhatnátok hozzám egy kicsit dumálni, meg ellenni. Megvárjuk, hogy a mi drága basszgitárosunk túléli-e a családi összejövetelt - vigyorodik el a fiú, amitől az én ajkaimra is mosoly szökik.
- Végülis miért is ne - tápászkodom fel és összeszedem a cuccaim, majd felkapom a dzsekim. - Michael? - Pillantok a harmadik barátomra, akinek az arcán szintén hatalmas vigyor ül.
- Hát engem aztán nem hagytok itt - rázza meg a fejét, majd ő is elindul utánunk, le a kocsihoz.
Amíg megyünk, megengedem magamnak azt a luxust, hogy fejben egy kicsit elkalandozom. Ettőlmég figyelek az útra, miközben követnem Ashton kocsiját. Már nem mintha nem tudnám, hogy hol lakik, de tekintve, hogy ő lesz a házigazdánk, így az a logikus, ha ő megy elől.
Vezetés közben figyelem a kint sétáló embereket. Nézem, hogy mosolyognak-e vagy szomorúak. Próbálom kitalálni, hogy milyenek is valójában. Mit dolgoznak, hány évesek, van-e családjuk és, hogy mennyire boldogok. Szeretem ezt a hobbit. Amikor túl sokat dolgozom egy dalon és besokallok, akkor szinte mindig így kapcsolok ki. Elmegyek sétálni és közben figyelem az embereket. Ez persze remek alkalom nekik is arra, hogy ők nézzenek, fotózzanak engem és odajöjjenek hozzám, de nem igazán zavar. Már legalábbis nem. Amikor befutottunk és jött a hírnév, meg a rengeteg figyelem, sokszor éreztem azt, hogy fojtogatnak. Eleinte nem tudtam kezelni azt a sok új ingert, ami ért és volt, hogy a One Directionös fiúk segítettek ki ebben. Már, miután volt alkalmunk megismerni egymást. Niallék sok mindenben segítettek nekünk és biztos vagyok benne, hogy a karrierünk fellendülése is ezek között a sok mindenek között van.
Ahogy elhajtunk a kórház előtt, eszembe jut, hogy mennyi minden történt az elmúlt időszakban és mennyit változtam ezidő alatt. Nem is a viselkedésem változott vagy feltétlen a felfogásom, de mégis más szemmel látom a világot és sokkal jobban érzem magam az életemben.
- Szerintetek hogy megy a családi összejövetel? - Kérdezi Ashton már nála ülve, teljesen kirángatva a gondolataimból.
Kicsit elfáradtam. Nem sokat aludtam az éjjel, mert a dalon dolgoztam és így most sokkal könnyebben kalandozom el és maradok a gondolatok között, mint máskor.
- Hát, eddig még nem kaptunk S. O. S. üzenetet - nézi meg a telefonját Michael -, hívás sem érkezett Calumtól és semmi egyéb negatív reakció, szóval vagy minden rendben és igazunk volt és még jól is érzi magát vagy most menekül onnan vagy egyelőre el olyan kínos, hogy telefonozni sincs ereje.
- Vagy csak szimplán még el sem kezdődött - jegyzem meg, mire rám vezetik a tekintetüket. - Talán még ott sincs. De nem hiszem, hogy tényleg olyan negatív lesz a dolog, mint ahogy azt Calum mondta. Biztos vagyok benne, hogy megint csak túl gondolta és előjött a megfelelési kémyszere, miszerint jó legyen az apukájának is és tetszen az új családtagoknak is. Szerintem jót fog tenni neki - mosolyodom el halványan.
Calum remek srác. Ha nem lennr ez a megfelelési kényszere, akkor sem lehetne nem szeretni. Annyira jó ember, hogy nehéz benne bármilyen negatív tulajdonságot találni. És nem, nem a baráti elfogultság beszél belőlem, hanem komolyan így gondolom. Na nem, mintha Ashton vagy Michael ne lennének jó emberek, csak emiatt sem gondolom, hogy Calumnak pörögnie kellene ezen a dolgon. Biztos vagyok benne, hogy az apukájának az új barátnője és annak a lánya is kedvelni fogják a fiút, mert ahogy mondtam, nem lehet nem kedvelni. És remélem, hogy idővel majd mi is megimerhetjük őket. Hiszen szinte egy család vagyunk. Kábé mindenkit imerünk a másik életéből és nem szeretném, ha pont ebből maradnánk ki. Nem azért, mert a lány húsz éves - bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy pasi létemre nem érdekel, hogy milyen is ő -, hanem azért, mert mostantól Calum életének a részei lesznek. És mi is azok vagyunk. Elég nagy részei az életének. Szóval örülnék, ha megismerhetnénk majd őket.
Mintha csak a fejemben olvasna, Ashton megszólal:
- Szerintetek mi mikor találkozhatunk majd velük?
- Ugyan ezen gondolkoztam - kortyolok a vizemből, amit kaptam. - Remélem, hogy hamarosan.
- Jó lenne minél előbb - ért egyet Michael is. - Kíváncsi lettem - mosolyodik el.
Az igazság az, hogy remek barátaim vannak, de néha olyanok, mint a rossz gyerekek. Ez egy hasonló helyzet. Úgy csillog a szemük, mint egy kisgyereknek karácsonykor. De nem panaszkodom, mert én is ilyen vagyok. Ezért is imádom őket. Mert velük lehetek az az idióta kölyök, aki még mindig bennem él. Calumnak, már ott van a barátnője is erre a dologra, amitől egy kicsit elönt a féltékenység. Nem azért, mert nem örülök nekik. Sőt, baromi boldog vagyok, hogy ennyire boldogok Livvel, de néha a kapcsolatukra féltékeny vagyok. Én is szívesen mennék úgy haza, hogy tudom, hogy ott vár rám valaki, nem csak az üres ház. Szeretnék összebújni vele a kanapén és filmet nézni együtt, ami aztán szenvedélyes éjszakába csap át. Szeretném, ha lenne kivel kibeszélnem az igazán mély érzéseimet és gondolataimat és nem kéne magamba zárni ezeket. Persze itt vannak a fiúk, de velük nyilván nem ugyanaz. Más, amikor valakihez lelkileg úgy kötődsz, ahogy Liv és Calum kötődnek egymáshoz. Egy ideje nekem ehhez nem volt szerencsém már. Az előző barátnőm óta nem volt olyan lány, aki kicsit is érdeklődött volna irántam, mint ember iránt és nem énekesként, plusz időm sem nagyon volt a turné miatt. Nem kergetem én a szerelmet, mert tudom, hogy nem lehet erőltetni, de azért nem bánnám, ha megimerhetnék valakit.
Erről eszembe is jut egy ötlet:
- Nem ugrunk el valahova kicsit kikapcsolni? Szórakozóhely, klub vagy csak egy bisztró?
- Mi van, visszatértél a normális emberek közé? - Vigyorodik el Ashton. - Rájöttél, hogy papíron pihenőnk van és az azt jelenti, hogy kikapcsolsz és nem gürized halálra magad?
Csak megforgatom a szemem. Tudom, hogy néha túlzásba tudok esni, de egyszerűen, amikor zenélhetek, azt érzem, hogy élek, ezért pedig senki sem hibáztathat.
- Megyünk vagy sem? - Kérdezem végül, s ismét végigvezetem rajtuk a tekintetem.
- Cserben hagyjuk Calumot?
- Majd kiengesztelem valahogy - ígérem, miközben Michael előveszi a mobilját és elkezd pötyögni rajta valamit.
- Találtam egy helyet, ahol normális zenét fognak nyomni elvileg - szólal meg néhány másodperccel később. - Az, amelyik régen is a kedvencünk volt.
- Akkor részedről ez egy igen?
- Naná - bólint. - Mozduljunk ki. Végre menni akarsz valahova, akkor azt ne fecséreljük el.
- Meggyőztetek - csap a combajira Ashton is vidáman. - Menjünk, Luke megint, Luke, ezt meg kell ünnepelni.
Én eddig azt hittem, hogy túkoznak, de most eszembe jut, hogy talán tényleg ennyire bezárkóztam. Ideje ezen változtatni.