Torkig vagyok

fire and a burned home

"rendőr hang, szirénázás, a ház ég, apa veri anyát, sírás, a tükörrel vágás a nyakamba, szex Balázzsal, odaköltözés, a ház először égett le, az öcsém elvesztése, Vera öngyilkossága..."

- Valér, hol vagyok? - keltem fel egy fehér ágyból. Körbe néztem. Ó, de fasza...
- Kórházban. Délután 4 óra van. A házatok leégett, mert apád eldobott egy cigi csikket. Be a szobádba. Anyádat kórházba szállították, volt egy kisebb fajta rohama. Viszont apád rendőrségen van. - suttogta mindvégig a kezemet fogva. A látványtól könnybe lábadt a szemem.
- Valér, nekem miért ilyen életet adott Isten? - mondtam, majd felálltam az ágyról, és beleültem az ölébe. Infúzió volt a karomban, rajtam meg egy ilyen köpenyke volt. Nem nagyon érdekelt. Valér megfogta a derekam, az ölében ültem, pont vele szemben. A kezem átkulcsoltam a nyaka körül. Az arcom belefúrtam a vállába, és vártuk, mikor jön egy ápoló.
- Hazajössz velem? Ha még megvan a ház? - kérdeztem megfogva a kezét.
- Szilvi, odamegyek, ahol te vagy. - suttogta, amitől kirázott a hideg. Ott ültünk kb fél óráig, mikor nyílt az ajtó. De nem ápoló jött be rajta. Amikor megpillantottam, a szívem dobbant egy nagyot, és egyből melegség töltött el. A szememből áradni kezdett a könny. Egyből felálltam Valér öléből. Úgy futottam oda a karjai közé, ahogy tudtam. Szorosan átöleltem, ő meg a hajam simogatta, és együtt sírtunk. Jobban szeretem, mint a saját anyám.
- Szilvi, kincsem, hát itt vagy! - áradtak Vera anyjából az örömkönnyek. Nemtudom mikor láttam utoljára. De azt igen, hogy sokkal többet foglalkozott velem. Persze, az én anyám is gondoskodott rólam, de mikor meghalt az öcsém, utána minden megváltozott. Több lett a feszültség köztünk. Kértem tőle pénzt kajára, mivel nem volt itthon semmi kenyér sem, és még neki állt feljebb. " Te kis tékozló, pénzéhes ribanc, azt hiszed szüljük a pénzt? Dildót akarsz venni, igazam van? Kis kurva..."
Ez volt a legdurvább visszaszólása, mikor részeg volt.
- Nagyon hiányoztál, Anikó! - mondtam jobban átölelve a pót anyukám. Még egy kicsit így maradtunk, beszélgettünk, és végre bejött egy ápolónő. Remélem kiszabadulok innen. Én, Vera anyja, és Valér az orvosi ágyon ülve vártuk a fejleményeket.
- Tehát... - kezdte a nő. - Szilviának volt egy kisebb fajta agyrázkódása. A nyakán egy vágás, de az már régebbi. A fején egy-két horzsolás, egy mélyebb seb, azon kívűl semmi egyéb. Hazaengedem, de ha bármi történne, kérem jöjjenek be. Gondviselő nevét elkérhetem?
- Persze. - szólalt meg Vera anyukája. - Kenderné - Szabó Anikó.
- Rendben, köszönöm szépen! - írta le az ápoló a nevet, majd kinyitotta az ajtót, ami annyit jelentett, hogy ideje távozni. - Ja, és Szilvia, menj fel a harmadik emeletre, ott kiveszik a karodból az infúziót. - ment el. A távolodó nőszemélyt néztem, majd az emeletre indultunk. De előtte visszafordultam, és megállítottam.
- Elnézést! Megkérdezhetem, hogy merre találom Zsolnai Katalint? - néztem fel a vékony ápolónőre.
- Persze! Ott a folyosón jobbra, és az első szoba. - mutatta, majd megint elköszönt tőlünk.
- Mindjárt jövök. Megnézem anyát. - mondtam a két kísérőmnek, és szaladtam a szobához. Rengeteg kérdésem van, amire válaszokat várok anyától.
017-es szoba. Elvileg ennek kell lennie. Benyitottam, és szerencsére ott feküdt az anyám. Vagy aludt, vagy kómában volt, nemtudom, viszont a szeme le volt hunyva. A szivem összeszorult a látványtól. Halkan odasétáltam az ágyához, és őt néztem egy darabig.
- Szia anya. - suttogtam. A szeme szép lassan kinyílt. A kezével megfogta az én kezem, és itt már nem bírtam tovább. Megindult a könnycsatornám.
- Szilvi, sajnálom. - mondta rekedt hangon. A nyaka apa szorításától vörös volt, az arcán hegek látszottak. Gyenge volt. - Nem ilyen életet érdemelsz. Tudod, mikor az öcséd meghalt, akkor kést vettem a kezembe. Emlékszel, azt hazudtam neked, hogy csak elestem. Hát, az nem esés volt. Minden nap a tükörbe néztem, és kést szorítottam a nyakamhoz. Alkoholista lettem, a kurva életbe. Nem akartam neked sohasem ártani. Sok mindent nem mondtam el neked kicsikém. Apád sokszor megvert. De próbáltam kemény maradni. Neki adtam igazat. Bántottalak vele együtt. Közben meg legszívesebben megöltem volna magam. Miért kezdtem el elhagyni magam? Mert gyenge voltam! Az öcsédet én láttam egyedül utoljára. Egyik pillanatban a kezét fogtam, a másikban meg már az autó előtt állt. Túl késő volt odafutnom. Az egészet végig néztem. Ahogy elütik. Én az alkohollal próbáltam elfelejteni a történteket, de nem sikerült. Csak ártottam magamnak. És már nemtudtam róla leszokni. Emlékszem, mikor kimondtad az első szót. Az volt, hogy szeretlek anya. - mesélte, nekem meg patakokban folytak a könnyeim, ahogy neki is kezdtek. Az ágy mellé térdeltem, és fogtam az ő gyenge kezét. - Szilvi, én sose akartam neked ártani. Minden egyes szót, ó, de jó lenne, ha visszavonnám. Te vagy az én kislányom! Nem érdemelsz ilyen szülőket, mint mi. Azért írtam, hogy gyere haza, mert apád beindult. Nem bírtam vele. Ha nem jöttök, és Valér nem hívja ki a rendőröket, akkor lehet most nem lennék itt. Mikor apád felgyújtotta a házat egy cigi csikkel, akkor csak annyit láttam, hogy tűz van mindenhol. Körbe néztem, sírtam, pánikba estem. Téged kerestelek. Csak annyit láttam, ahogy apád viszik a rendőrök, ahogy oltják a tüzet. Aztán megláttam Valért. És a szemem megakadt rajtad. Ahogy ott feküdtél véres fejjel. Nem akartam mégegy gyereket elveszíteni. Az idegzetem nem bírta. Hirtelen mindent homályosan láttam, alig kaptam levegőt. A tűzbe akartam futni, csak ezen járt az agyam, majd a lábam szétrogyott alattam, és a földön találtam magam. És tessék, itt vagyok. Gyenge idegrendszerrel. Kincsem, nem mondtam el neked, hogy sokszor volt már rohamom. Titkoltam neked. Amikor kértem, hogy aludj Vera szüleinél, az azért volt, mert kórházba kellett mennünk. Miattam. Tudod, szívbeteg vagyok, Szilvi. Ezt mondták az orvosok. - jelentette be, nekem meg megint homályos lett a szemem.
- Anya. - csuklott el a hangom. - Szeretlek.
- Ne mondd ezt Szilvi. Nem voltam jó anyuka. Kérlek, ne szólíts anyádnak.
- Ne mondd ezt!
- De mondom. Sose érdemeltél ilyen életet. Nagyon szeretlek. - puszilta meg a fejem, én meg fuldokoltam a könnyeim közt, annyira sírtam. - Most menj, kérlek. Vigyázz magadra. Nem akartam neked soha ártani. - engedte el a kezem. Az ajtón kilépve visszanéztem a gyenge anyámra. Nem volt jó így látni. Annyi mindent akartam neki mondani...De nem lehetett.
A folyosón visszafordulva letöröltem a könnyeim, és Valérékkal felmentünk a harmadik emeletre. Nem tudhatják meg, hogy sírtam.

- Ne vigyelek titeket haza? - mondta Anikó, mikor kiértünk a kórházból.
- De, az jó lenne. Valérékhoz el tudsz minket vinni? - kérdeztem beszállva az autóba.
- Nem úgy volt, hogy visszamegyünk oda...? - ült be mellém Valér.
- Mégsem. Nem akarom az emlékeket felidézni. - néztem a szemébe, és megfogtam a kezét. Melegség töltött el, a tekintetével az arcomat pásztázta, mintha meg akarna csókolni. Óvatosan közelebb hajoltam, ahogy ő is, már majdnem összeért a szánk, mikor Anikó elindult, és bekapcsolta a rádiót, amitől automatikusan is felrezzentünk. Hirtelen visszafordultam az ablak felé, és úgy néztem a délutáni mozzanatokat az utakon. A zenét hallgatva újra előjöttek az emlékek. Ezt a dalt jól ismertem, Verának ez volt a kedvenc zenéje. Nem mai, de ő így szerette. Ó istenem, régi szép idők...

"Cause you were out of my league
All the things I believed
You were just the right kind
Yeah, you were more than just a dream
You were out of my league
Got my heartbeat racing
If I die, don't wake me
'Cause you are more than just a dream"