"- Semmit nem tehetsz. - mondtam a könnyeim között.
- Te csak azt hiszed Szilvi. Mindenkinek hazudsz az életedről. Instára kirakod, hogy neked milyen jó palid van, vagyis én. Ez kurvára nem igaz! Nem rakod ki sehova, hogy a barátod igazából ver tége...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
Ez lennék én. Szilvi. Vidámnak nézek ki, ugye? A kép egy évvel ezelőtt készűlt. Vera csinálta rólam a könyvárban. Ő volt a legjobb barátnőm, addig, amíg nem halálozott el. Öngyilkosság, mi más? Azóta sok minden megváltozott. Legkülönösebben az életem. A szüleim tavaly novemberben kezdtek el inni, azóta alkoholisták. Annak is meg van az oka. A testvérem halt meg. Rákos volt. Attól a naptól kezdve nem tudják megemészteni a történteket. Akkor én mit tegyek? Kettő halálesetet is átéltem. Mégse iszok, nem dohányzom. A szüleimben viszont nagyot csalódtam, mikor Vera temetésére nem engedtek el. Azt azóta se tudom megbocsátani nekik. Most március van. Januárban leégett a házunk fele, mivel az apám részeg volt, és nem kapcsolta le a gázt. Én vettem azt is észre, hogy ég az épület, én hívtam ki a tűzoltókat, és én gondoskodtam arról, hogy minden rendben legyen. Január óta kb le van égve a konyhánk, és a kisszoba. Meg persze a szüleim is. De ők más értelemben. Én dolgozom egyedül, minden suli után munkám van a sarki kávézóban. Esküszöm, hamarosan kilakoltatnak minket. Akkor én Vera szüleinél fogok lakni. Nagyon szeretem őket, sokkal jobban, mint a saját családom. Mindig felhívtak, hogy jól vagyok-e, a szüleim nem éheztetnek agyon, stb. Sokszor ebédeltem náluk, segítettem nekik a házimunkában. Többször aludtam is ott, a ruhatáram és a cuccaim fele ott van. Beszélni fogok anyáékkal, hogy nem-e lakhatok ott. A francokat beszélek én velük. Úgyse veszik észre, hogy elszöktem onnan. Ha meg igen, akkor se fogok nekik hiányozni. Szerettek engem egyáltalán valaha? Nincsenek normális szüleim, barátaim. Mindig engem hibáztatnak mindenért. Sokszor emeltem már kést a nyakamhoz, de valami mégis visszahúzott. Sokszor akartam megfulladni a kád vízben, de nem tettem. És sokszor mentem ki az utcára, hátha elüt egy autó. Még mindig élek. Sajnos. Az életem egy siralom, az iskolában tanulni sem tudok normálisan, talán egyetlen egy barátom van, az is felsőbb éves fiú ( Valér ), de csak azért ismerem, mert az apja a fogorvosom, és sokszor ő is ott szokott lenni. Fiúbarátom nincs, nem vagyok senkibe szerelmes. A nyelvtan tanárom direkt kikészít, mindig engem feleltet, nem érti meg, hogy milyen körülmények közt élek. "Attól még tudsz tanulni" - mondja. Tényleg? Tudok tanulni, amikor az apám az anyámat veri, mert nem hozott cigarettát? Tudok tanulni, amikor velem üvöltözik mind a kettő? És tudok tanulni, mikor a sírástól megfulladva vagdosom magam? Aha, tényleg. Csakis tételeket szoktam közben magolni. "Bazdmeg, miért nem tudsz normális lenni? Kussolj be, és menj el boltba!" "Bocsi apa, nem figyeltem, nyelvtant tanulok." - a nyelvtan tanár szerint így mennek a dolgok itthon.
