Elfojtott Vérszomj

27

Óra ketyegésének hangja visszhangzott az öreg könyvtárban. Megfáradt por és régi könyvek nosztalgiát szövő illata szaladt végig légutain majd jött újra ki, felhasználatlanul, változatlanul tüdejéből. Ez, s kedvenc bárdi verseskötete volt mindig az, amihez fordult, ha magányra vágyott. Alvásnak híján mindig nagyon nehezen rendezte gondolatait egy nehezebb vagy akár mentálisan megerőltető esemény után, de a versek... Azokhoz mindig fordulhatott. A történetekkel ellentétben a versek gyönyörködtették, otthont nyújtottak neki. De ezúttal ez sem volt elég. A kastély kapujának nyitódása és újboli záródása után, miután tudta, Empusa elhagyta az épületet még a korábbinál is nehezebben tartotta figyelmét a kacifántos rímek fonalai között. Újra és újra el kellett olvasnia a betűket, melyek nem formáltak szavakat, melyek nem formáltak mondatokat, melyek nem adták át értelmüket. Talán most csak ennek a darabnak volt olyan nehezen érthető szövege. Felpörgette a lapokat és véletlenszerűen állította meg azokat egy semmivel sem különb oldalon, mely mintha lelkét kívánta volna helyéről kitépni. Az oldalon egy vers volt, egy rövid, gyermetegnek tűnő vers a szerelemről, a magányról és a szerelem gyászolásáról. A vers első versszakának sarkában pedig egy bugyutának tűnő rajzocska, egy madárról amely szívecskét csiripelt a gyöngyöző betűknek, mely betűk egy szót rajzoltak ki: Madárkám. Madárkám. Nyomott csókot egy forró szellő orcájára. A szellő felkavarta a békésen szállingózó port s táncot járt a gyertyák fényébe vetett árnyékokkal. Összecsukta a kemény borítású, kézzel varrott gerincű könyvet mely maga is megfújta a porszemeket. Ez így nem mehet tovább. Nem őrülhet meg ilyen könnyedén.

-Szolgák! -Kiáltotta, szigorú hangja az egész kastélyban visszhangzott. Alig pár pillanatba telt bele, hogy a hívatott népség két tagja fejet hajtva megjelenjenek előtte.- Készítsetek fürdőt! -Azok válaszul csak jól láthatóan bólintottak, de továbbra sem néztek az úrra vagy akár csak annak lábaira. Sietősen fordultak vissza arra, amerről érkeztek és hevesen végezték a parancsot.

Xavier visszafordult az ablakpárkány felé, amely előtt az imént is üldögélt s a könyvre tekintett, amit hanyagul otthagyott. Tett egy lépést felé, csupán karnyújtásnyira volt a nehéz függöny, ami kint tartotta a palotából a Nap kegyetlen fényét. Megérintette a nehéz szövetet, gyengéden megsimította, mintha csak valamiféle aranyos kisállat volna. Pár csöndes pillanatig tartotta csupán így kezét, aztán megmarkolta az anyagot s résnyire elhúzta azt a színes üveg elől. A Nap fénye mágikus szépséggel színeződött meg, sárga, kék, lila és zöld színek folytak a sötét parkettára. Xavier talán még soha életében nem látott ennyire élénk, ennyire vibráló színeket, olyan volt, mint valami méreg. Méreg, ami vonzotta magához, édesen suttogta fülébe jöjj velem! Ez a méreg kínokba taszítaná, ha az ő, hófehér bőrét simítaná. Ez a méreg színezte olyan gyönyörűre az emberek bőrét, csak olyan mérgezően vonzóra mint saját magát, ha nem még vonzóbbra. S a forróság ami belőle áradt, szinte érezte az árnyékba húzódva, csak olyan vonzó volt, csak olyan függővé tette mint szerelmének emléke. Ha csak megérinthetné, ha csak egy pillanatra is és feltöltődhetne az égető forrósággal. Talán olyan lehetne, mintha újra Lisy karjaiba borulna.

-Kész a fürdője, Uram. -Nyögte halkan egy gyenge férfi hang maga mögül. Xavier tekintete lassan felvezetődött a függönyön, majd hátra fordult.

A szolga lassan megemelte fejét, tengerkék szemeiben csillogtak a színes fények. Száraz, repedt ajkai enyhén elnyíltak egymástól, megigézve nézett farkasszemet a Nappal. Fel sem tűnt neki, hogy a vámpír maga is őt figyelte elvarázsolva, a nyugalmas élvezetet az arcán s a békességet a simogató sugarak érintése alatt. Lehunyta szemhéjait, könnyek kezdtek folyni sápadt orcáin, megnedvesítették szőke pilláit, kivörösödött bőre s légzése gyorsulni kezdett, vállai remegtek. Hangját elfojtva, némán sírt, szinte meg is feledkezett magáról a kastélyba beszivárgó vékony napsugárban állva. Xavier ellépett az ablaktól s a szolga felé kezdett közeledni, aki a vámpír közelségére csak akkor figyelt fel, mikor az megállt mellette. Hirtelen nyitotta ki szemeit, s észrevéve Xaviert azonnal levetette megszégyenedett tekintetét. Mintha mi sem történt volna lehajtotta fejét és kilépett az urának gyilkos sugárból, s már várta volna büntetését, de az nem jött. Hosszú, a szolga számára perceknek tűnő másodpercekig figyelte a vámpír tétlenül, mígnem valóban meg nem mozdult karja. Pofonra számított, verésre vagy hosszú, lenőtt szőke hajának tépésére, de ehelyett az úr csak gyengéden megsimította bőrét. A sírástól s napsugártól felforrósodott arc valósággal megégette a jegesnek ható bőrt. Először még csak ujjai hegye, gyengéden érték a sovány orcát, azonban miután a forróságtól a férfi tüdejében felgyülemlett sóhajt kiengedte magából hátrébb csúsztatta ujjait, tenyerét a szolga arcára simítva. Érintése olyan váratlan volt, s olyan gyengéd mint amilyenre a szolga vágyni sem mert. Félve, rebegő pillákkal nézett fel azonnal megtalálva az úr tekintetét, akitől arra számított, ezért igazán nagy büntetést fog kapni. Annak azonban valami furcsa volt a pillantásában, valami, amit a szolga arany szemekben még sosem látott. Törődés, talán? Lassan másik kezét is megemelte a vámpír, hasonlóképpen a szolga arcának másik oldalára helyezte, melengette magát, mintha csak magányos gyertya lenne egyetlen hőforrása. Homlokát a férfiének döntötte, s lehunyta szemeit. Valósággal felsóhajtott a testből áramló meleg hatására, mely arcát simogatta. Hosszú másodpercekig álltak így, mígnem Xavier le nem csúsztatta kezeit a férfi nyaka mentén s magához nem húzta. Az megugrott a hirtelen mozdulattól, s a hidegtől ami beborította testét, valósággal fázni kezdett, mint akitől elszívták életenergiáját, de egy szót sem mert szólni. Hosszú percekig maradtak így.