Elfojtott Vérszomj

13

Empusa szavakba önthetetlen izgalommal kapta tekintetét az éppen nyikorogva nyíló ajtó felé. A szobában a meleg tűz és gyertyák fénye kellemes kontrasztot adott a sötét bútoroknak és vörös részleteknek, mellyel a kastély általános hangulata is rendelkezett. Ez a szoba, a folyosókkal ellentétben azonban meleg volt s lakájos. A küszöbön egy nő lépett be. Egy emberi szolgáló, remegő kezekkel s lábakkal, lehajtott fejjel. Még a vámpírra se mert nézni, de az nem is érdeklődött eféle illemtelenségek iránt.

-Nicsak, kit látnak szemeim? -Szólt nyájasan a nő.- Még vacsorát is hoztál? -Válaszul Xavier csak sejtelmesen kuncogott, ahogy a rozsdás kulccsal elvette az ember egyetlen menekülési lehetőségét.

-Ne hidd, hogy elfelejtettem az évfordulónkat. -Lépett Empusa elé, s óvatos csókot lehellt ajkaira. Karját simítva merült el tekintetében.- A harmadikat.

-Milyen értelmetlen dolog az éveket ünnepelni. -Sóhajtotta a nő.- S te mégis minden évben megteszed.

-Még szép! Minden együtt töltött pillanatunk ünneplendő szerelmem. -Suttogta orcáját simítva, mire az pimaszul szemét forgatta. Kíváncsian a férfi mögé lesett, vizsgálva a remegő nőt.

-Ő csak egy vérzsákotok. Vele nem fogunk jól lakni.

-Dehogynem. Most nem kell életben hagynunk. -Fordult maga is a nő felé, ki ennek hallatán azonnal könnyekben tört ki s könyörögve lépett a férfi felé. Még lábai is összerogytak alatta

-Kérem ne tegyék ezt! Gyermekem van, még olyan fiatal, mi tévő legyen nélkülem?! -De arra nem kapott választ. Xavier elé lépett, s ujjával megtámasztotta a nő állát, magára irányítva annak tekintetét. Szemeiben élniakarás s rettegés kavargott, fátyol rejtette lelkének fényét s orcája kivörösödött.

Látványán Xavier elmosolyodott, s egyenesen feljebb húzta kezét, ezzel talpra kényszerítve a nőt. Az ellenállás nélkül engedelmeskedett, bízott az Úrnak kegyelmességében. Sejtelmes, lassú léptekkel kerülte meg az asszonyt, a mögötte lévő szekrényben kezdett kutatni, addig pedig Empusa lépett elé. Közelebbről kezdte vizsgálni az arcot, buján megnyalta ajkát s gyengéd kezeivel végigsimította a nő nyakát, egyenesen le annak vállain, megkapva annak ruháját s levezette annak testéről. Az ember sírása egyre halkulni kezdett, reménye egyre halványult s szemével a padlót fürkészte. Tudta, már nem jut ki ebből a szobából. Tudta, valószínűleg kisfia saját két piciny kezével fogja eltemetni, végignézni reménytelen halott testén. Mikor már a nő kínzóan lassú kezei az ember derekánál jártak nyakához hajolt, s megnyalta annak legforróbb pontját. Empusa nyelvét szinte megégette az ember forrósága, a félelemtől még annál is forróbb teste s bőrének sós íze kellemesen bizsergette ízlelőbimbóit. Az ember hirtelen azt hitte, azt remélte már ilyen hamar véget ér. Hisz egy vámpír se harapja tápláléka nyakát, hacsak nem teljesen elfogyasztani akarja azt. Amint megérezte viszont a jeges, nedves érzést teste méginkább megremegett. Ekkor kezdte megérteni, gyilkosai kínozni szeretnék. Kínozni, mely kínokból nekik édes örömök származnak majd. S mennyire jól látta a helyzetet. Mikor lekerült róla a ruha Xavier lépett ismét elé, s köteleket kötött karjaira.

-Kérem... -Nyögte még egyszer utoljára, reménykedve, hogy többet fog tudni mondani. Valami féle csodát rimánkodott, az istenek segítségét vagy a lény együttérzését, azonban még könyörgését sem tudta befejezni.

A férfi, derekánál fogva vállára kapta s a szoba másik végébe vitte az embert. A falból láncok lógtak, a láncok végén pedig bilincsek, azonban túl magason. A nő túl alacsony volt hozzájuk, s ezért a kötelet kötötték a bilincshez, hogy lábaival a nő érintse a talajt. Ennyi kíméletet tűnt kapni egyedül, amint anyaszült mesztelen testét először megérintették a fogak. Borotvaéles fogak, melyekkel még csak megkarcolták bőrét. Tudta, könnyebb lenne , ha csak feladná de képtelen volt. Reménye túl erős volt, ő pedig még túlon túl keveset tett, még csak fiát sem nevelte fel. Nem halhat meg. Nem itt, és nem most. Gyilkosai jóízű beszélgetéseket folytattak mellette. Terveikről beszélgettek, arról, hogy el kéne utazniuk valamerre délebbre, hisz unják már a hideget. Szenvedélyes csókokat váltottak, s néha néha egymás nyakába haraptak. Az ember csak kikötözve, némi undorral nézte őket. Boldogok voltak. Élvezték a másik fogai által keltett fájdalmat, s úgy tűnt, maguk is, az ember által felfoghatatlan örömöket élnek át már csak a harapás tettével. Rájuk nézve ez olyan volt mint valami féle... Vámpír szeretkezés? Ennek gondolatára az ember kissé megszédült. Elengedte fejének súlyát, mely így újra a fekete padlóra kényszerítette tekintetét. Könnyei koppanásának hangja fejében visszhangzott, s már a vámpírok szavai sem érdekelték. Rövidesen azok ismét elé léptek, s a férfi maga elé engedte társát. Ki kezeivel maga felé fordította a nő arcát, s megrezzent izgalmától mikor annak szemeibe nézett. Az istenek tudhatják csak csupán, mit látott az ember tekintetében, mi ilyen izgalomba hozta, de kezeit vezetni kezdte forró testén, egészen le a karjáig. Felemelte csuklóját, s a nő könnyes, könyörgő szemeibe nézve közben lassan belemártotta fogait a finom, hegekkel fedett bőrbe. Az ember összeszorított szemekkel és fogakkal tűrte a pokoli fájdalmat, mely szépen lassan végigáramlott testén. Marta ereit, s agyába jutva hatványozott félelmet keltett benne. Ismerte már ezt az érzést. A vámpír harapásakor keltkezik, és irányíthatatlan félelmet ültet fejébe. Ezek után fájdalmai még hatalmasabbak lesznek, s akárhol is harapják egész testében érezni fogja a belülről égető érzést, mely idővel sem csillapodik. Mintha a vámpír harapása a fájdalom s kínok keltésére lenne specializálódva. Szinte nem is érezte, mikor a nő kihúzta fogait bőréből, fájdalma nem szűnt meg tőle, s erre számított jó előre. A harapás maga viszont nem tartott sokáig, s vérből sem vesztett szinte semennyit. Azt a kis mennyiséget, mely a sebből még áramlott Empusa jóízű mosollyal arcán nyalta le, s helyet engedett maga mellett a férfinak, ki ugyan azon helyen, az embernek másik karján ugyan oly módon harapta meg. Ez a harapás már ismerősebb volt, de közel sem gyengédebb. Az égető érzés ereiben szinte megduplázódott, s alig fél perc alatt elméje még ködösebb lett. Érezte s talán még hallotta is szívének verését, gyorsuló pulzusát mely torkában dobogott. Ennyi kellett neki, hogy teljesen elveszítse kapcsolatát a valósággal, s mintha csak maga a pokol fogadta volna karjaiba, minden mit érzett csupán csak fájdalom és félelem volt.
Kis szüneteket hagyva a harapások között ezen folyamatokat megszámlálhatatlanszor ismételték el. Az idő csak telt és telt, az ember pedig úgy érezte, a kín bármikor elveheti életét. De ez nem így történt. Bár szíve rendellenesen gyorsan vert, és embertelenül sokáig csak nem fáradt ki. Csak nem adta fel. S a feldolgozhatatlan fájdalmak ellenére agya sem kapcsolt le, valahogy, mintha valami odakényszerítette volna, abba a szobába és nem engedte volna elmenni. Az az égető érzés ereiben, mely az első harapás óta kínozta. Az tartotta életben.  Hogy tovább szenvedhessen.
Xavier és Empusa pedig élvezték az órákat, mintha életük legboldogabb pillanatai lettek volna. Az ember vére édesebb volt, mint akármi, amit eddig kóstoltak főleg ahogy az idő telt és telt. El sem hitték, hogy minden perccel és minden harapással csak egyre és egyre jobb lesz. S egymás társasága még édesebbé tette az élményt.

-Ez egy csodálatos ajándék. -Sóhajtotta a nő kéjesen, miután az ember derekán ejtett egy újabb sebet.- Honnan tudtál eme módjáról a vér nemesítésének?

-Atyám hagyta tudatomra, s engedélyezte, hogy ezen az emberen gyakoroljuk. Szeretné, ha kapcsolatunkat hivatalossá tennénk az Alizarin ház színe előtt is. -Mondta, majd maga is belemélyesztette fogait az ember derekába, tükrözve a nő harapását.

-A Mortwood Úrnak igen ínyenc ízlése van, ez híres minden vámpír között. Hálás vagyok, hogy megosztotta egyik titkát. Megfontolóra veszem ajánlatát. -Szavai hallatán Xavier gyermekien izgatott mosolyt húzott arcára, s hamar megcsókolta a nőt. Valóban talán eddigi rövidke életének egyik legboldogabb éjszakája ez a mai.

S még közel sem volt vége. Hamarosan a Nap is megmutatni látszott magát, szóval Xavier hamar elhúzta a függönyöket, nehogy az megzavarja meghitt eseményüket. Az ember sikolyai és hiányzása gyanút keltett a kastély többi szolgálójában. A kicsi Ghil keservesen kereste anyját, hiányolta nagyon, de sehol nem látszott megtalálni őt. A második szintnek közelébe sem tette lábait, félve anyja intéseitől és jó gyermek módjára követve szavait. Egy egész napot töltött el keresésével, többszörösen túrta fel a folyosókat, a lakrészüket, sőt még a kandallóba és a függönyök mögé is benézett. De sehol semmi. Hamar besötédedett, és kimerültsége és reményvesztettsége miatt hamar elnyomta az álom az egyik folyosó hideg padlóján.
A második éjszaka sem telt gyorsabban Kadida számára. Mikor Xavier ismét széttárta a függönyöket, s a Hold hideg fénye egyenesen a nő szemébe világított az egy jó ideje először szétfeszítette szemhéjait, s szembenézett vele.

-Öljenek meg, kérem! -Könyörgött, de hangját a vámpírok szinte meg sem hallották. Elfoglaltak voltak, egymás karjaiban, az ágyban.

Számukra azonban túlzottan gyorsan tűnt telni az idő. Szinte csak az imént kezdtek bele, és már tele is volt az ember teste. Itt volt az ideje, hogy végre jól lakjanak a bódítóan édes étekkel.
Xavier viszont valahogy csak csak képtelen volt hagyni magát az utolsó harapásra. Öccsének gondolata járt fejében. Annak gyűlölete, ha megtudja, mit tett. Hogy kioltott egy emberi életet, mikor a fiú még csak arról sem tud, hogy Xavier megszegte ígéretüket. S bár valahol legbelül Xavier mindig is tudta, hogy egyszer meg fogja szegni, nem állt készen rá, hogy összekösse a kört, s teljessé tegye árulását.

-Állj! Hagyd! -Helyezte tenyerét szelíden Empusa vállára, ahogy az közelített az emberhez.- Meggondoltam magam.

-Tessék? -Fordult felé felvont szemöldökkel, csalódással szemeiben.- Ezt meg mégis hogy értsem?

-Nem ölhetjük meg.

-S mégis miért nem, szerelmem? Olyan édes, már ellenálhatatlan a vére! Csak nézz az arcára! -Emelte fel a nő fejét annak állát támasztva, s ezzel megkínzott, elgyengült tekintetét a férfire kényszerítve.

Kadida már nem látott ki igazán könnyein, se nem dolgozta fel igazán elméje amit szemei láttak. Látta a férfit, látta szalmaszőke fürtjeit, vörösben forgó szemeit és pengeéles fogait. De fogalma sem volt mit lát. A fájdalom elvette eszét.- Hát képes vagy nemet mondani ennek a könyörgő arcnak?! -Xavier döntése egy pillanatra megremegett. Maga is igen csábítónak találta a gondolatot, s maga is igen kiéhezett volt már a nő vérére. Hiszen már másfél napja nem táplálkoztak normálisan, csak ízelítőket adtak maguknak mely ízelítők minden alkalommal egyre finomabbá váltak. Már maga is közelíteni kezdett az ember felé, mire Empusa szemei ismét felragyogtak, mégis megállt. Megtorpant alig pár centire a nő nyakától, magába szívta a bódító illatot. S ellenállt a csábításnak. Nem akarta ikrének, a másik felének gyűlöletét kivívni. Számára ő fontosabb volt.

-Döntésem végleges. -Jelentette ki hidegen, majd eltávolodott a nőtől és eltépte a köteleket. Az rongybabaként zuhant a földre, megérezvén a hideg talajt enyhülni kezdtek kínjai. Elméje lenyugodni kezdett és tehetetlenül pihent meg. Empusa elárulva érezte magát. Nem tetszett neki a döntés és úgy érezte, Xavier végig csak játszadozott vele.

-Ez esetben úgy érzem szükségünk van egy kis időre, egymástól távol. -Sóhajtotta beletörődően, s elhagyta a helyiséget. Xavier nem ellenkezett. Nem követte, csak a tüzet bámulva várta, hogy a nő elhagyja a kastélyt. Mikor hallotta a kapuját, felkelt és az emberre hajította annak ruháját, majd maga is távozott.