Elfojtott Vérszomj

18

-Me...megölted?! -Dadogta forrongó dühének kitörését visszatartva Xander. Bátyja mintha a hajnali holdfény kellemes simogatásáról mesélt volna, tálalta, hogy megölt valakit.

-Nem hallasz jól?

-Hogy tehettél ilyesmit?! -Emelte fel méginkább a hangját.- Ő egy ember volt Xavier! Egy érző lény, ugyan olyan mint te. Szerelmesek voltatok, vagy nem az istenek szerelmére?!

-A szerelem múlandó akárcsak az emberek. Előbb utóbb úgyis meghalt volna.

-Nem ismerek rád. -Motyogta maga elé bátyja érdektelen reakciójának sokkjában.

-Tudod Xander, ameddig te a fák között bújkálsz és sajnáltatod magad, én élem az életemet. Nem vagyok már olyan, mint régen mert már felnőttem. Már nem követem minden akaratodat, egy önálló személy vagyok akinek nem kötelessége boldoggá tenni téged. És ha ez nem tetszik azzal nem tudok mit csinálni. Lehet neked is ki kéne próbálnod ezt az élet dolgot. Kellemes tud lenni.

-Gyilkos vagy, te ezt tényleg nem vagy képes felfogni?! Hogy tudsz ezzel a tudattal így élni?

-Ilyen a világ öcsi. Nőjj fel és meglátod! 

-Miért nem lehetett csak enni belőle és életben hagyni?

-Oh hát persze! -Fújt dühösen.- Bezzeg amikor azt a szolgálót életben hagytam az sem volt neked jó! Neked soha semmi se jó. Tudod mit áldoztam fel akkor?! Egy isteni lakomát a párommal, és a kapcsolatunkat. Érted! Mert nem akartam, hogy haragudj rám. És azután is mi volt? Pontosan ugyan az, mint most. -Hirtelen lenyugodni látszott, s orrnyergét masszírozva fordult el az öccsétől.- Én akkor feladtam, hogy megpróbáljak megfelelni neked. Az volt az utolsó csepp a pohárban.

-Olyan közel jártunk, Xavier. Már majdnem megvolt a megoldás.

-Megoldás, s mégis mire? Hogy hogy tudnád megölni magad? Már meg ne haragudj, de az nem lenne megoldás. Mi vámpírok halhatatlanok vagyunk, még ha a Napba is dobnának minket túlélnénk, ezt jelenti a halhatatlanság. A megoldás az lenne, ha abbahagynád önmagad megszorítását és elkezdenél élni.

-Honnan tudod..? -Suttogta maga elé sokkos tekintettel szemeiben. El akart süllyedni a föld alá, aztán betemetni magát, hogy legalább oda ne kövesse Letta aggódó s szúrós tekintete, mellyel most háta mögülről verte.

-Az ikred vagyok. Lehet, hogy nem vagyunk annyit együtt, de még így is én vagyok az a személy aki a világon legjobban ismer. -Helyezte kezét Xander vállára, s még mielőtt kilépett volna a teremből mélyen a szemébe nézett.- Azt mondom add fel. -Xander annyi mindent szeretett volna még mondani. Csúfságoló szavakat, cifra káromkodásokat és minden isten szidását akarta hozzávágni bátyjához, de ehelyett csak lefagyva figyelte, ahogy az elhagyja a termet s pár perc múlva a kastélyt.

Térdre rogyott s hófehér kezeit vizsgálva pislogott. El se hitte Xavier szavait, olyan dolgokat mondott, melyeket még maga sem realizált teljesen. Most viszont már biztos volt a célja. Lehet, hogy bátyjának igaza van. Akkor sem fogja feladni. Letta lassan közelített hozzá s átölelte nyakát. Ránehezkedett hátára, teste megmelengette a jéghideg bőrt, illata körbefonta a férfit s szemei szinte azonnal átfordultak, de hamar ajkába harapott. Egyszerre gyűlölte s szerette a lányt ezért a tettéért. Mindennél jobban esett neki a közelsége, mégis, ha agyára hallgatott volna lelökte volna magáról és tartotta volna a két méter távolságot. Ő volt az egyetlen akiért habozott. Sírni akart, de könnyei elapadtak. Még ezt a módot is elvették tőle fájdalma enyhítésére.

-Nem akarlak elveszíteni. -Szipogta a lány a szőke fürtökbe. Nem tudta, mit mondhatna mást vagy többet, szebbet. Ahogy Xander sem tudta, mit válaszoljon; nem akart hazudni.

Még maga se volt biztos, hogy valaha is megtalálja-e a módját. Hogy létezik-e egyáltalán. De ha létezik, ő nem akart ebben a bűnös testben, ezzel a kegyetlen sorssal ebben az undorító világban élni. Örökké. Az örökkévalóságig, amíg még egyszer a Nap ki nem alszik, össze nem omlik. Ameddig a Föld csak homokszemek lesznek az univerzum ürességében, ő addig is létezni fog, kínozva a Nap kegyetlen sugarai által minden pillanatban, ahol még a Föld atmoszférája sem védi őt. A világ összes generációjának születését és halálát végignézni, s belőlük szinte senkit nem ismerni; mert ő sosem lehet más. Ő mindvégig ugyan az a személy marad, ki ha leginkább is próbálkozik maximum párszáz embert s lelket ismerhet egy generáció lefolyása alatt. A létezés örök körforgásából kitagadva fog tengődni az élete végéig; mely soha nem jön el. Olyan nagy szavak ezek. Olyan hatalmas jelentésekkel, melyek mégis szinte felfoghatatlanok és elképzelhetetlenek. Még ha élvezné is az életet, képtelenség lenne nem megunni az örökkévalóságot; egy idő után minden öröm már csak régi zene, többszázszor átélt nosztalgia maradna. Pillanatnyi örömök, amelyeknek már minden legapróbb rezzenését ismeri, öröm-e az öröm, ha már a legkevesebb újdonság sincs benne? Élet-e az élet, ha már minden hobbi, minden lehetséges elfoglaltság már csak unalmas monotonitás? Mikor már a Föld legmagasabb pontjáról is unalmas leugrani, mikor már gyermekeid is ismétlődnek a megszámolhatatlan variációk s személyiségek ellenére, mikor már volt kopasz fejed s ért hajad bokáig, mikor már a világ összes könyvét és hobbiját kívülről fújod, mikor már minden illat mintha a sajátod lenne, mikor minden íztől megcsömöjlöttél. Mikor minden szó klisé, mikor a versek s zenék unalmas, milliárdjára hallott szófordulatok, mikor minden ritmus túljátszott s minden szerelemvallás kiszámítható s minden érzelem bamba. Mikor már nincs súlya a dühnek és szomorúságnak, mikor az öröm már gyorsabban múlik mint magzatkorban jött. Mikor az erotikus élvezetek már örömet sem nyújtanak, mikor a frissítő szellő már dohos szag, mikor a tisztaság már mocskos, mikor a föld fölött föld van, mikor minden véget ér... S te mégis létezni fogsz. Mindörökké.