Elfojtott Vérszomj

17

A bál után Caliste kifáradt izmai gyengeségében vetette le elegáns ruháit, s Xavier által adott inget öltött magára. Kifulladva, mosolyogva lihegett az egyik szobának ágyán fekve, Xavier tekintetét kereste. A vámpír is mosolygott, maga is fáradtnak tűnt, de nem feküdt be az ember mellé. „Nem vagy éhes?" Kérdezte lágyan, mire az ember csak határozottan bólogatott. „De nagyon is. Meg tudnék enni egy lovat." Ezen kissé nevettek, mindameddig Xavier meg nem említette. „Hitvány egy vérük van a lovaknak." „Már ittál ló vért?" Kerekedtek el az ember szemei. „Mégis miért?" „Áh, tudod az öcsém nagyon... Hogy is mondjam... Emberszerető lélek." „Ja tényleg, az öcséd. Majd szeretnék vele találkozni egyszer." Fordult oldalára a férfi, feje alá tűrve egyik karját. „Érdekel mennyire hasonlítotok." „Csalódni fogsz." Nevetgélt magában a vámpír, majd az ajtó irányába fordult. „Szólok a szolgálóknak, hogy készítsenek neked valamit enni." „Te nem vagy éhes?" Állította meg a férfi lépését, aki lassan, szinte hitetlenkedve fordult meg, arca mégis lágy volt és nyugodt. „De, nagyon is." „Ezen segíthetünk." Állt fel Caliste és a férfi elé lépett, enyhén megdöntötte fejét, ezzel felfedve s védtelenné téve nyakát. Xavier pimasz mosolyt húzott szájára, s szemei azonnal vörösbe fordultak. Mély levegőt vett, magába szívva a férfi édes illatát, mire fogai is kinőttek. Caliste szívverése felgyorsult a ragadozókhoz hasonlatos fogak láttán, melyek egy emberi testen igen rémisztő látványt nyújtottak, mégsem félt a vámpírtól. Az gyengéden az ember mellkasára helyezte kezét, érezvén az egyre gyorsuló metronómot arcához hajolt. „Nem akarjuk, hogy ilyen hamar vége legyen, nem igaz?" S kissé meglökte, ezzel Caliste ismét az ágyra borult. Ismét felfedte nyakát a fájdalomra várva, de az nem jött, csupán a vámpír hideg s nedves nyelvének érintése, ahogy az megízlelte az enyhén sós bőrfelületet, majd csókokat kezdett lehellni rá. Egészen lejebb haladva, kulcscsontján, melyen vadállat karmai által ejtett heg éktelenkedett s mellkasán vezette a csókokat, amitől minden lélegzettel egyre hangosabbak lettek az ember sóhajai és szívverése. A vámpír keze vándorolni kezdett a forrongó bőrön, az öröm forrásainak pontjait keresve a már közel sem idegen testen. Igen hamar igen boldoggá tette az embert, s mikor ez megtörtént belemélyesztette fogait a selyempuha felületbe. A kulcscsontján lévő heg tükörképét helyezte el a másik oldalon, csupán a forma és eredet volt igen különböző. Xavier elméjét elöntötte az eufórikus élvezet, ahogy fogai a bőrbe hatoltak és az édes, igen izgatott férfi vére megtöltötte száját s végigfolyt torkán. Caliste pedig szinte észre se vette a történéseket, a borotvaéles fogak igen tiszta sebet ejtettek és örömei természetes fájdalomcsillapítóként hatottak elméjére. S mikor éppen szédülni kezdett volna Xavier kihúzta a fogakat bőréből s lenyalta a megsebzett, vérző bőrfelületet. Pontosan tudta, mikor kell abbahagynia. Mosolyogva nézett végig az ember nyugodt, boldog arcán ki a fáradtságtól és enyhe vérveszteségtől fátyolos tekintetén keresztül vizsgálta a vámpírt, próbálván nyitva tartani szemeit. Azok azonban nem sokkal később lecsukódtak, ekkor pedig már Xavier is elhagyta a szobát.
Mikor Caliste felébredt már késő délután volt, bár maga meg sem tudta volna mondani mennyi az idő. Az éjjeliszekrényen egy tálcát talált, rajta egy pohár tiszta vízzel s kis tál zabbal. Annak ellenére, hogy tudta, hamar éhes lesz ilyen korán ébredése után még egy falatot sem lett volna képes letuszakolni a torkán, szóval felkelt és kilépett a szobából. Szolgálók sürögtek a kastélyban, enyhe morajt adott a visszhangzó folyosóknak. Calistét nagyon meglepték a hirtelen semmiből megjelenő emberek, a kastély pedig egyszerűen csak túl nagy volt hogy tájékozódni tudjon benne. Odament az egyikhez, egy sovány, alacsony fiúhoz kinek haja szőke volt, hasonlóan Xavieréhez s bőre sápadt és szemei  beesettek. Úgy nézett ki, mint aki menten összezuhan maga alatt, mint aki krónikusan beteg. Ruhái egyszerűek voltak, lengék és szakadtak, szegényesek. „Merre van Xavier?" Szólította meg, mire a fiú félve, remegő hangon válaszolt. „Legutóbb a könyvtárban láttam. Menekülj, míg mielőtt táplálék lesz belőled is!" „Táplálék?" Nézett rá zavarodott tekintettel. „A keleti folyosó legvégén lesz a könyvtár." Nyögte a fiú, majd sietve tovább állt, szinte elszaladt. Caliste egy pillanatra azt sem tudta merre van vagy mit hallott az előbb, de nem habozott sokáig. Nem érezte magát biztonságban, egyedül ebben a hatalmas kastélyban. Hosszú perceken keresztül kóválygott mire megtalálta az említett folyosót és termet. Gyermeteg kíváncsisággal és ámulattal nézett körbe a hatalmas térben; több tíz méter magas könyvespolcok, melyek könyvektől roskadoztak, csúsztatható létrák és platformok, melyekkel a megfelelő sorokhoz juthattak az olvasók. Öreg papír és por illata szállingózott a levegőben. Caliste sosem látott még ennyi könyvet az életében, első gondolata az volt, hogy egy könyvmojnak kell csak beszabadulnia és ez a rengeteg szöveg mind odavész. Aztán meglátta Xaviert az egyik ablakban ülni, fejét a vastag függönynek hajtva s egy vörös-arany borítású darabot támasztott felhúzott térdén. „Mit olvasol?" Kérdezte kíváncsian, mire a férfi lassan felnézett könyvéből és végignézett az emberen. Ahogy az szépen, nyugodtan közeledett felé majd mellé ült és a könyv hullámos vonalait kezdte nézegetni.  Xavier elmosolyodott mozdulatain, majd békésen vállára hajtotta fejét s lassan visszavezette tekintetét a könyvre, melyet hangosan olvasni kezdett.