Elfojtott Vérszomj

22

Közeledvén a vadászkunyhóhoz Odeletta furcsa hangokra lett figyelmes. Lágy melódiák visszhangoztak az élőlényektől szegény erdő magas, sűrű fái között. Arany sugarak sütöttek le a levelekből alkotott szőnyeg résein, megfestették a zöld tájat s mintha csak vámpírnak mérge borítaná a füvet, az csillogott, akár egy varázslatosan szép álom. Minden lépéssel egyre tisztább s hangosabb lett a dallam, majd hamar felismerte eredetét. Kadida éneke volt, dúdolt s táncolt a ház mögött kezdődő rét szélén, ruháját, mintha csak báli ruha lenne tartotta fenn. Kezeivel úgy tűnt, egy láthatatlan erdei szellem vállát s kezét fogja, az vezeti s forgatja, néha még mintha meg is döntené. Boldognak tűnt, lépései finomak voltak s könnyedek, mintha csak egész életében ezt csinálta volna. Észre se vette a fák között bújkáló Lettát, az pedig nem mutatta magát. Ismerte már az idősödő nő furcsa szokásait, bár még ily' módon táncolni sosem látta. Mikor az már éppen erőt vett volna magán, s megközelítette volna az életében egyetlen anyjához hasonlító személyt Kadida hirtelenjében megállt és egyenesen Letta szemeibe nézett. Ebben a pillanatban mintha mindvégig tudta volna, hogy figyeli őt s hogy honnan. Csillogó szemekkel szaladt felé a fűben mesztelen lábakkal, dobálta kezeit mintha csak fiatal hölgy volna.

-Senki nem kéri fel táncra, Lady Ghodelia? -Kérdezte hangjában méltósággal s tisztelettel, tekintete mint egy fiatal királylányé csillogott, mégis tanult visszafogottság takarta az izgatottságot.

-Lady Ghodelia?

-Nem, maga butus, ez az ön neve! Én Revelerux Kaidalyh vagyok! Oh, odanézzen! Az ott Lysander herceg! Gondolja, hogy felkér majd? -S a lány válaszát várta, ki csak értetlen tekintettel nézett a távolba, Kadida tekintetét követve. Szóhoz nem jutott gondolataitól, de nem is volt rá szükség. A nő hamarosan kinyújtotta kezét az irányba, melybe tekintett mintha csak kézfejét csókolták volna, s már újra is kezdte a táncot és dúdolászást.

Letta nem tudta, mi tévő legyen. Állítsa le a nőt vagy hagyja, had élvezze a szellemekkel való táncot? Végülis, mit árthat, úgy tűnik élvezi a szél vezetését s saját hangja úgy elvarázsolja, mint akármely zongora vagy hárfa édes dallama. Azonban Lettának nincs egy egész napja, vagyis egészen pontosan csak annyija van, hiszen megígérte Xandernek, hogy napnyugta után együtt kísérleteznek a furcsa, ismeretlen növénnyel amit talált. Mikor már sarkon fordult volna, hogy bevigye a házba az orvosságot azonban Kadida ismét megállt. Leült a fűbe s kezeibe hajtotta fejét, mint aki zokog, Letta pedig erre sietve visszafutott hozzá.

-Mi a baj? -Kérdezte aggódó hangon, mire a nő könnyes szemeivel tekintett fel.

-Égek. Belülről égek. Lángol a vérem, forró mint parázs s éget mint billog a bőrön.

-Igen? Hol? -Kezdett matatni táskájában a gyógyszer után.

-Mindenhol. -Motyogta maga elé oly' halkan, alig lehetett hallani. Tekintete megfagyott s kiüresedett, eddigi fényes, izgatott csillogása egyszeriben odaveszett. Eltűnt, s mintha csak halott lenne arca kifejezéstelenné vált.

Letta sietősen felnyitotta a tiszta vászonnal s üveggel fedett fiolát, majd ujjaival kikanalazva a vörös pasztát azt óvatosan a nő homlokára kente. Úgy vette észre az használ mindig a legjobban, mikor szemei fölé s alá keni, beledolgozza a bőrbe s utána napfény éri az érintett bőrfelületet. Letta sok szempontból vegyes érzéseket táplált a Nap iránt. Gyógyszerei, italai s szerei nagy részének nélkülözhetetlen összetevője volt a napfény, más részét pedig elpusztította. Nappal, mikor otthon volt együtt lehetett Xanderrel, azt viszont a Nap, természetéből fakadóan bántotta. Számára olyan kedvesek s kellemesek voltak a sugarak, beszámíthatatlan ideig lett volna képes feküdni alatta; mégis ha nem vigyázott maga bőre is fájni kezdett s bepirosodott. Egyszerre utálta s szerette, tisztelte s megvetette. Most viszont hasznára vált, ahogy megáldotta a beteg elmét s enyhítette az égető fájdalom emlékeit, s kiegészítette a Hold növényének tulajdonságait. Letta sok mindent nem értett. Nem értette, hogy működnek a keverékei, néhánynak tudta csak, miért van olyan hatása amilyen. Mégis nagy részt annyit tudott, mit csinál az emberi testtel a keverék, s semmi többet. Úgy tűnt ennyi elég neki, hogy még a városokban is híres boszorkány legyen belőle. Hamarosan Kadida fájdalma is enyhülni látszott, ahogy megfeszült izmai lazulni kezdtek s teste elereszkedett, lassan el is aludt. A nap már nyugovóra kezdett térni, Letta pedig tudta, sietnie kell. Karjaiba vette a rendkívül sovány asszonyt, bevitte a vadászkunyhóba és az ágyára fektette. Ételt készített neki, s sietett is hazafelé. Hiába a nagy siettségnek, kissé késett. Mikor megérkezett Xander az egyik fa ágán ülve vizsgálta az utat. Őt kereste, s már jó messziről látta jöttét.

-Mi történt? -Kérdezte semlegesen, amint leugrott a magasan fekvő ágról.

-Csak elaludt. Azt hittem felkel időben és későn találtam ki mi legyen.

-Mhm.

-Akkor, ránézünk? -Utalt a lány az ismeretlen növényre, a házikó felé bökve fejével. Lusta, helyeslő bólintást kapva válaszul elő is kereste eszközeit.

Mindig ugyan olyan sémán vizsgálják meg azokat a növényeket, amiket nem ismertek. Hiszen meglepően gyakran talál ilyen növényeket Letta, miknek létezéséről nincs feljegyzés s senki nem ismeri őket. Először mozsarában összezúzza, megnézi, önmagában történik-e valami a pasztával. Néhány erősen mérgező növény szétzúzásuk után emészteni kezdi saját testüket, s ha ez nem történik meg Letta tudja, legalább hozzáérni biztonságos. Ekkor pedig jön Xander, aki először megszagolja, utána esetleg meg is kóstol egy darabot a növényből. Sosem kellemes az íz, hisz ő nem hasonló dolgok fogyasztására lett teremtve, de érzi testében, ha a kis növény bántani próbálja. Nyilván sosem sikerül semelyiknek sem; a próbálkozások viszont nyilvánvalóak.

-Nem mérgező. -Motyogta rosszallóan ráncolt szemöldökkel amint mélyet szippantott a széttrancsírozott növényből párolgó levegőbe.- De furcsa. Ilyen még nem volt.

-Hogyhogy? Milyen érzés?

-Nem tudom. -Nézett felé lassú tekintettel.- Szagold meg te is! -Nyújtotta kissé a lány felé a mozsarat. Az először kissé hezitált, de hamar rájött, a fiú nem ajánlaná fel, ha nem tudná biztosra, hogy nem esik tőle bántódása.

Magába szívta annak illatát. A már korábban is érzett, szúró mégis kellemes aroma azonnali nyugtató hatást váltott ki Letta testében; émelyegni kezdett, s álmosodni, mely álmosságot nem tudott kordában tartani. Hamar fejéhez kapott, megdörzsölte azt amint letette a mozsarat az asztalra, de már nem segített. Utolsó józan gondolatával tett egy gyengéd lépést hátra, s már fennt is akadtak szemei, tehetetlenül az ágyra esett. Xander hirtelen megijedt, de mikor a lány felé suhanva feltűnt neki, hogy az csak elaludt kissé megnyugodott. Még talán sosem találkoztak ilyen erős növénnyel. Talán csak néhány méregnek volt hasonló hatása, de hogy valami már csak egy szippantástól elaltasson teljesen új felfedezés volt. A férfi óvatosan felsegítette a lány eszméletlen testét az ágyra, hogy az kényelmesen pihenhessen, majd ismét a mozsár felé fordult. Ez az émelyítő, furcsa érzés amit kivált belőle a növény tán álmosság volna? Olyan furcsa. Felvette, s ismét jó közelről megszagolta. Az érzés újra hatalmába kerítette, feje mintha minden felé kezdett volna állni, de ő nem esett össze, mint Letta. Lehet, hogy neki többre van rá szüksége, de ez azt jelenti, hogy működhet? Meg van rá az esély, hogy Xander is elaludjon? Hogy egy kissé megpihenhessen elméje?
Hezitálás nélkül kikanalazta a mozsárból ujjával a masszát s lenyalta azt. Ízlelgette kicsit, bár gusztustalansága féktelen grimaszt váltott ki belőle, alig talán egy fél percbe telt bele, mire Xander egyre furcsábban kezdte érezni magát. Hasonlóan, mint a növény megszaglálása után, csak még annál is erősebben. Az ágy másik oldalához sétált, s felfeküdt rá. Kellemetlenül közel került ezzel Lettához, már éppen felkelt volna, hogy ne kerülgessék bűnös vágyai, mikor egyszeriben visszadőlt. Képtelen volt mozdulni, teste leblokkolt, mintha valamilyen nehéz entitás ült volna mellkasára. Légzése s gondolatai lassultak, elhalkultak s végre életében először úgy érezte, nyugta van. Béke volt testében és fejében, olyan mértékű csönd, amelyre legvadabb kívánságával sem mert volna gondolni. Lassan egy idegen állapotba került. Hosszú órákra ebbe a sötét, fekete térbe, ahol csak ő volt. Bár ő ezt nem tudta, ez az állapot csak kívülről tűnt hasonlatosnak az alváshoz, valójában teljesen különbözött tőle. Minden percet teljes valójában érzékelt, nem voltak álmai, teste nem töltődött fel energiával. Csak ott volt, a fekete ürességben egyedül, mégsem támadtak elméjében gondolatok, vágyak vagy igények. Talán ilyen lehet a halál.