ivy ⁽ᶜʰ⁾

10

[Calum]

- Vacsorára otthon leszek Mali, ne aggódj már - forgatom a szemeim, bár nem látja. - Úgy csinálsz, mintha hagytam már volna ki úgy közös kajálást, hogy nem szóltam..

- Ami azt illeti-

- El se kezdd - szakítom félbe. - Az, hogy te nem vetted észre, hogy írtam, hogy kések, az nem egyenlő azzal, hogy nem szóltam - túrok bele a hajamba miközben végignézek a csendes utcán.

Éppen Ashtonék felé tartok, hogy bepótoljuk a tegnap délutáni elmaradt próbánkat a srácokkal. Luke-nak le kellett mondania, mert a családja kitalált valami közös programot, amiből nem tudta kihúzni magát, mi meg értelmetlennek tartottuk, hogy nélküle összegyűljünk.

- Ha jössz haza ugorj be a boltba légyszi - kéri, mire értetlenül ráncolom a homlokom. Miért én? Ő nem tud most elmenni?

- Minek? - pislogok, szabad kezemet a zsebembe süllyesztve.

- Gofrit akarok csinálni, de elfogyott a csokiszirup...

- Gofrit vacsorázunk? - csillannak fel a szemeim.

- Nem. Azt vacsora utánra gondoltam. - Szinte látom magam előtt ahogy megvonja a vállát, és közben cinkos mosolyra húzza a száját.

- Egyefene - adom meg magam. - Viszek haza szirupot.

- Szuper. Köszi Öcskös! - Hangja mosolygós. Valamiért mindig tudja hogyan érje el amit akar. Befolyásolható vagyok, ha a nővéremről van szó.

Elköszönés nélkül rakja le, ami szinte meg sem lep, tekintve, hogy ez már egyfajta szokás nálunk. Ha felvesszük a telefont a másiknak, azonnal belevágunk a közepébe, ha befejeztük, akkor pedig pontot is teszünk a végére. Nincs körítés. Egyszerűbb így.

A telefonomat a zsebembe csúsztatom, és körülnézve, átmegyek az út túloldalára. Még nagyjából tíz perc mire Ashtonék lakásához érek, de nem sietek. Az idő kellemes, legalább kiszellőzik a fejem az út alatt.

Vagyis jó lenne, ha így történne. Ha tényleg csak a próbára tudnék koncentrálni, mert tudom jól, hogy a srácoknak ez nagyon fontos. Na meg azért nem lehet szemethunyni a nyeremény fölött sem, úgyhogy valamilyen szinten nekem is számít.

Csak aztán a fejem kiszellőztetését megzavarja egy gyerek sikoly, meg némi hangos nevetés. A csendnek annyi, én meg sóhajtva forgatom a szemem. Nem a jókedvvel van gondom, hanem azzal, hogy megint befuccsol az agyam kikapcsolása.

- Gyorsabban Lacybug, le vagy maradva! - sikoltja a kisgyerek.

- Nem megy gyorsabban Livy! - kiált neki vissza. - És neked is le kellene lassítanod kicsit.

- De szeretem a száguldáááást - nyújtja el a végét. Makacs egy gyerek, meg kell hagyni.

A fejemet csóválva lefordulok a sarkon, ezzel rákanyarodva Ashtonék utcájára. Homályosan látom a két bicikliző alakot a távolban. A kisebbik jó pár méterrel előrébb jár, és tényleg nem néz ki úgy, mint aki lassítani akarna.

- Várj meg légyszíves! Megígérted apáéknak, hogy nem hagysz le, és szót fogadsz nekem. - A hangja kissé feszült, de minél többet beszél, annál ismerősebben cseng.

Próbálok arcot csatolni hozzá miközben ismét rászól a kislányra. Tuti hallottam már valahol, ráadásul ebben, a kicsit morcos formában. Nem sok lány volt kiakadva rám életem során az anyámon és a nővéremen kívül, úgyhogy hamar leszűkül a kör öt főre.

Amekkora mázlim van, pont belebotlok abba az egybe.

- Sziaaa - süvít el mellettem a kisebbik szöszke.

Meglepetten visszaköszönök.

- Olive állj már meg! - A másik szőkeség egyre paprikásabb hangulatban van. Ahogy közelebb ér, kitisztul előttem a látványa, és azonnal átkattan az agyam.

Ivy dühe fokozódik a húga irányába. Nem tudtam, hogy van tesója, de le sem tagadhatnák egymást. A hajuk árnyalata szinte tökéletesen megegyezik, és amennyire láttam a kislány arcát miközben elhúzott mellettem, az is hasonlít a testvéréére.

- Kell segítség? - kérdezem a semmiből, magam sem tudom miért. Majd pont ő lesz az, aki beismeri, hogy egyedül nem megy, és elfogadja a segítségem..

- Megvagyunk - válaszolja szűkszavúan. Biztos vagyok benne, hogy felismert, mert pontosan olyan hangnemet vesz fel, amilyennel általában hozzánk szokott beszélni. - Livy légyszi!

Nekem nem úgy tűnik, mintha tényleg "meglennének". Vagyis a húga biztos megvan. Ő már kevésbé.

- Mindjárt ott a cél Lacybug, én fogok nyerni! - sikongat boldogan.

Lacybug. Aranyos. Nem illik ahhoz az Ivy-hoz akit én ismerek, de aranyos.

Azon kapom magam, hogy a lépteim olyan lassúak, hogy már szinte meg is álltam. Ivy elteker mellettem, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetne felém, én pedig automatikusan utána fordulok. Vagyis nem tudom, hogy automatikus-e. Nem terveztem, csak szimplán megtörtént.

Az első ami azonnal szemet szúr ahogy elzúg mellettem, az az, hogy nincs rajta a vörös rúzs. Ami egy másodpercig fura, mert már mind hozzászoktunk, aztán igazából rájövök, hogy lényegtelen. Mostmár az fura, hogy rajta gondolkodok. Azaz a rúzsán. Szóval mégiscsak rajta.

Nem tetszik ez nekem. Már a múltkor sem tetszett amikor francián bámultam. Nem úgy néztem rá, mint aki irigy lenne a tudására. Bár ez lett volna a dolgok mögött...