Smaragd és Ónix

34. Fejezet

Elijah

Pár másodperc múlva már a házban voltam. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Az ösztöneim irányítottak. Hellát lerántottam Zeliáról és a falhoz vágtam. Mindent vérvörösnek láttam, a szemfogaim előtörtek. Meg akartam marni, szét akartam tépni. De mielőtt megtehettem volna Zelia sikoltotta, hogy „NE!”. Hella sírt, de egyáltalán nem sajnáltam. Meg akartam ölni.

Ekkor egy rántást éreztem és messzebb kerültem Hellától.
- Elijah, ne! Várj! – szólalt meg mögöttem a húgom. – Úristen! Zelia!

Ekkor hátranéztem.

Zelia véres volt. Nagyon nagyon véres. Letaglózott a látvány. És amit éreztem, az engem is meglepett. A vámpír énem egy kis része megkívánta a vérét. De leginkább az életemet adnám, hogy ő rendben legyen és soha többet ne érezzen fájdalmat. Emellett még mindig izzó haragot éreztem Hella iránt. Nem tudom meddig, mozdulni sem tudtam. Zelia rámnézett, megláttam a fájdalmat a szemében és ez észhez térített. A vörös köd oszlani kezdett, a szemfogaim visszahúzódtak. Az iránta érzett szerelmem erősebb volt a hirtelen jött vér iránti vágynál. Egyből ott termettem mellette. Az ujjaimat a nyelvemhez érintettem és finoman végighúztam Zelia vérző sebein. Az arcán, a csuklóján. Közben Nicholas berontott a nappaliba. Egy pillanat alatt megváltozott az arckifejezése. A vérről gyorsan Hellára terelte a figyelmét, aki közben abbahagyta a sírást. A szeme feketére változott.

- Szánalmasak vagytok – hörögte és sátáni hangon kacagni kezdett.
Nicholas és én egyszerre ugrottunk.

Zelia

Aliana védekezően elémlépett, a tenyerén szikrák táncoltak. Elijah és Nick egyszerre fogták le Hellát. Nem értettem, mi történik.

- Komolyan azt hiszitek, hogy esélyetek van ellenünk? – kérdezte  lenézően Hella, aki egyáltalán nem volt önmaga.

A szemei kibaszott ijesztőek voltak. A hangja egyszerre volt az övé és valaki más hangjának a keveréke. Aliana gúzsba kötötte egy varázslattal, amire Hella mély hangon felkacagott.

- Még a királynőtöket sem tudjátok megvédeni ettől a szánalmasan gyenge kis ribanctól – folytatta. – Hamarosan a kibaszott véretek fogja áztatni New Yorkot, sőt! Az egész világot. Végetek! 

Mély, gurgulázó nevetése elhalt. Ezzel együtt Hella szeme újra a régi lett, rámnézett egy másodpercre, majd elájult.

Azt kívántam, hogy bárcsak én is elájulnék. De persze ilyenkor rohadtul nem tudok elájulni. Elmosódott foltokat láttam és sietős lépteket hallottam. Hellát levitték a pincébe, betették az ott található egyik zárkába és Aliana erős varázslatot vont köré. Pár perc múlva már mindannyian előttem álltak. Vagyis nem mindenki. Nicholas Hellát őrizte. Volt egy olyan érzésem, hogy Elijah megtiltotta neki, hogy a közelembe jöjjön, ameddig ennyi vér van mindenhol. Lenéztem a kezemre. A csúnya vágás helyén keletkező mély seb elkezdett összeforrni, egy vörös heg maradt a helyén. És sok sok vér. Őszintén bevallom, hogy kurvára fájt. A szemeim előtt csillagok táncoltak. Az egész arcom égett.

- Hozok gyógyitalt – mondta Aliana és sietősen felment a szobájába.
Elijah megérintette az arcomnak azt a felét, ahova nem hasított bele a penge. Láttam az aggodalmat, a fájdalmat a szemében.

- Az én hibám – suttogta elhaló hangon. – Annyira sajnálom.
- Nem a te hib... – kezdtem, de elcsuklott a hangom.

Meglepődtem, hogy mennyire erőtlen a hangom. Nem értettem, hogy miért. Nem veszthettem sok vért. Vagy mégis?

- Ne erőltesd meg magad!

Kibaszott gyengének éreztem magam. Aliana a számhoz emelt egy kis fiolát, amiben valami fehér folyadék volt. Nem voltam benne biztos, de mintha csillogott volna. Lehet, hogy csak a szemem előtt táncoló csillagok miatt láttam úgy.

- Csillog – jegyeztem meg nagyon halkan.
- Igen, valóban csillog – mosolyodott el Aliana. – Egyhúzásra idd meg! Az íze nem rossz.

Ahogy lenyeltem, melegség járta át a testemet. A fájdalom nagyon hamar múlni kezdett, pár pillanat múlva teljesen el is múlt. Cserébe nagyon fáradt lettem. Alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Résnyire nyitott szemhéjaimon keresztül láttam, ahogy Elijah felém hajol. Éreztem, ahogyan finoman felemelt és elindult velem. Gyengéden letett az ágyra. Muszáj volt valamit elmondanom neki, mielőtt megadom magamat a sötétségnek, ami kínzó erővel akart magába rántani.

- Hellát... -suttogtam alig hallhatóan.
- Most csak pihenj!
- Nem... Hívta.
- Ki?
- Li...am... – leheltem és megadtam magam a sötétségnek.