Felejtésnek Indult.<Befejezett✅️>

49.rész

Avery:

-Hé Avery nyugodj meg,nemrég ébredtél..nem szabad stresszelned.-csitít Katie a reszkető vállamra téve a kezét.-Meg fogjuk találni ne aggódj.
Olyan hanyagul ülök az orvosi szoba ágyán,mint egy kérdőjel,közvetlen egy mérgezés után,a taknyom nyálam összefolyt a sírástól,ami abból adódik,hogy pár órára vagyok kiütve,erre minden a feje tetejére áll,Scott eltűnésével az élen.

-Remélem jól van.-szipogok két sírásroham közt.Csak ennyit tudok kinyögni,de a szobában tartózkodók mind érzik a szavaim súlyát és jelentését.
Nem akarom őt elveszíteni,akármilyen idegesítő és beképzelt piperkőc.
Valami vonz benne a kockás hasát leszámítva.Egy sokkal erősebb,számomra eddig ismeretlen érzés.
És az,hogy több mint két hónapig nem beszéltünk,megtudtam milyen nélküle,viszont most,hogy újra jelen van ez a szituáció,lehet nem bírnám ki ezt egy életen át.

Ő volt az,aki rávilágított arra,miszerint nem minden az ami látszik.
Megtudtam,hogy ő nem is az a tipikus seggfej,aki végigmegy a folyosón,és azt érzi,hogy élete csúcsán van.
Láttam a gyenge és összetört oldalát is,ami rohadt nagy ritkaságnak számít..szökőévente talán egyszer.
Ilyen atombiztos falakat még soha sem láttam ember körül,mint amit maga köré emelt.Szinte lehetetlen áttörni,de én mehcsinálom.
Csak ahoz életben kell hazaérnie.

-Ne becsüld alá..olyan mint az apja.-szólal meg Emily tettetett nyugodtsággal.
Ő is borzasztóan aggódik..talán jobban is mint én.
-Tessék?-emelem rá a könnyáztatta tekintetem,és párat pislogok,hogy valamivel élesebben lássam.
Az ággyal szemben lévő széken ül,szabad utat adva a doktornak,aki néha-néha bejön megvizsgálni.
Nos Katie ezt nagy ívben letojta.
Mellettem ül az ágy szélén,félig átkarolva engem.

-Mind a ketten hasonlítanak a csótányokhoz.-folytatja Katie Emily gondolatmenetét.-Nem lehet őket kiírtani.-zárja le röviden.
-Jaa.-remeg meg a hangom a félig sírástól és nevetéstől.
Nem tudom,hogy bírják ennyire kontrollálni az érzéseiket?
Én már vagy egy másfél órája bömbölök,míg ők engem nyugtatnak.
Nathanielt pedig nem is tudjuk hol van.
Biztos a nappaliban próbálja kinyomozni a fia tartózkodási helyét.
Vagyis nagyon remélem.

-Amy átjön?Vagy tudja mi történt?-nézek egyszer Katiere,máskor az anyukájára.
Egymásra pillanatnak,majd megvitatnak valamit telepatikus úton.
-Nem tud róla.Keresett téged valami sulis ügy miatt,azt mondtuk neki,hogy nem vagy telefon közelben.-szólal meg először Emily.-A családunk védelme miatt.-fűzi hozzá Katie.

-Értem..Hát akkor..semmi.-ingatom a fejem.
Befejezetlen mondatom az is marad,mert egyáltalán nincsen kapacitásom a kommunikációhoz,meg úgy mondjuk ezek után semmihez.
Hosszú ideig tartó sírásom megszűnni látszik,de a kegyelemdöfés,az utána következő üresség lesz.
Az a féle súlytalanság,ami egy kis idő múltán magába szippant,hogy felemészthessen.

Mi van ha tényleg nem éli túl?
Minél többször terelődnek erre a gondolataim,annál nagyobb görcs keletkezik a gyomrom mélyén.
Lehunyva a szemem hátradőlök az ágyban,abba reménykedve,hogy ez csak egy álom,vagy pedig a méreg utóhatása a halucináció.
De sajnos egyik sem.

Scott eltűnt,én majdnem meghaltam,Scott még mimdíg nincs meg,én felébredtem,Scott valószínűleg halott.
Most mégis mi a francot csináljak?
Életem első és egyetlen majdnem pasiját elrabolták,akibe fülig bele vagyok esve,és nem biztos,hogy valaha hazajön.
Miért nem állhat egyszer a kibaszott életben mellettem a sors?
Nem értem.

-DE NEM HALHAT MEG!-csattanok fel az utolsó türelmes idegszálamat is elszakítva.
-Nem teheti ezt velem..nem akarom őt elengedni.Nem..nem és nem.-zokogok fel ma már sokadjára.
Eluralkodnak rajtam az érzéseim.
Erőszakosan megtörlöm a szemem az alkaromban,pont úgy,mint aki menten idegösszeroppanást kap.
Most hágott a hangulatingadozásom a tetőfokára.
Mérhetetlenül ideges vagyok.
Ha megtudom,hogy ki ölte meg,vagy próbálta megölni,az életem árán is előkerítem,lassú fájdalmas halálban részesítem,csakis azért,hogy átérezze annak a fájdalomnak a töredékét,amit nekem kellett megélni.Nem!Ez nem helyes..le kell állnom..erre gondolnom sem szabad.