Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝒶𝓇𝓂𝒾𝓃𝒸𝓃𝑒𝑔𝓎𝑒𝒹𝒾𝓀

Jennifer

el kell döntened, kinek az oldalán állsz

Azt szokták mondani, hogy balszerencséje mindenkinek lehet, de csak az okos emberek képesek hasznot húzni belőle. Nos, az nem kifejezés, hogy én balszerencsés voltam-e. Olyannyira az voltam, hogy az értelmező kéziszótárban én voltam a szó melletti illusztráció.

Ami meg a hasznot illeti, annyira megbénultam attól a ténytől, hogy az öcsém gyilkosa annyi év után velem szemben áll, hogy egy büdös szó nem jött ki a számon, nemhogy egy épkézláb, használható terv. Arról maximum csak álmodhattam.

Forgott a gyomrom, legszívesebben a kasmírszőnyegre hánytam volna, amin mindenféle minta kanyargott. Ízléstelen volt, ahogy a pasi irodájában minden más is. A falakon kitömött állatfejek voltak felakasztva, a rikító színű zöldeskék tapéta pedig fokozta csak az ízléstelenségi faktort. Ha más bűne nem is lett volna ennek a fickónak, ízlésficam miatt én biztos, hogy elvitettem volna a divatrendőrséggel. De sajnos ez volt a legkisebb bűne...

- Jennifer, Jennifer, Jennifer... Ha tudnád, hogy mióta várom ezt a pillanatot. – pöffeszkedve áthajolt az íróasztalán, aztán rámutatott egy székre vele szemben. – Foglalj csak helyet!

- Eszemben sincs. – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Ki fogom húzni nála a gyufát, és kinyír. Ez egészen biztos.

- Jó, ahogy gondolod. – felelte, nem tűnt idegesnek. – Kérlek, nézd el az embereim durvaságát. Kissé elragadtatták magukat. Mindenesetre örülök, hogy megjött az eszed, és a bátorságod, hogy ott hagyd Navarrot.

Fogalmam sem volt, miről zagyvál, nem bírtam koncentrálni rá. Gyilkos tekintettel néztem az ötvenes évei közepén járó fickóra, aki úgy nézett ki, mintha egy az egyben lemásolta volna A Keresztapa című film főszereplőjét. Annyi különbséggel talán, hogy a filmben a színészeknek volt némi ízlésük.

Belül bármennyire is rettegtem, és nem akartam a közelében lenni, emlékeztettem magamat, hogy ez a fickó lépett oda aznap, vette az ölébe az öcsémet, majd dobta később a tóba. Ha ő nincs, Charlie még mindig élne. Így hát minden bátorságomat összeszedve közelebb léptem hozzá, és az asztalon sorakozó díszes poharak közül megbillentettem egyet, csak hogy magamra vonjam a figyelmét.

- Mi a fenét akarsz? – kérdeztem, megpróbálva megőrizni hidegvérem.

- Ez csak tőled függ.

- Tőlem? – vontam fel a szemöldökömet.

- Le akarok számolni Navarroval, és nem is lehetne egyszerűbb a helyzetem, hiszen ő maga jött ide. Szóval, mit mondasz? Ha segítesz, életben hagylak, és talán az anyád meg a kis barátnőd is megússza. – Barnes lassan felállt, megkerülte az asztalt, majd megállt közvetlenül előttem. Egy magas volt velem, és bűzlött a whiskyszagtól. – Nos, mit mondasz? Neked kell eldöntened, hogy melyikőjük élete fontosabb.

A köztem és Barnes közötti távolság egyre zsugorodott össze, miközben a dühöm csak nőtt. Megölte az öcsémet, aztán pedig azt kéri tőlem, hogy válasszak a családom, és a férfi között, akit szeretek? Nem, ezt az örömöt nem fogja megkapni. Kifújtam a levegőt, és engedtem, hogy a dühöm átvegye a tetteim felett az irányítást.

- Ha egy ujjal is hozzájuk mersz érni... – sziszegtem.

- Az csak rajtad áll, drága Jennifer. A válaszod függvénye, hogy a két emberem, akik figyelik őket, kiszállnak-e a kocsiból és megteszik, amire utasítottam őket, vagy beindítják a motort, és visszajönnek. – magyarázta, az arcán egy széles vigyor terült el. Felfordult a gyomrom tőle, és minden vágyam volt, hogy letöröljem onnan azt a torz vigyort.