Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝒶𝓇𝓂𝒾𝓃𝒸𝒶𝒹𝒾𝓀

Jennifer

álmomban már láttalak

- Nem, ezt nem veszem be! – eltűrtem egy repkedő tincset az arcomból, a fejem hátrahanyatlott az ülésen. Javier erősen az útra koncentrált.

- Miért ennyire hihetetlen?

- Azért, mert az vagy, aki vagy. Ez nem összeegyeztethető a ténnyel, miszerint te jó gyerek voltál a suliban. Szóval nem hiszem el. – nevettem, Javier pedig mosolyogva tekerte meg a fejét. Idilli volt a hangulat azok után, amik történtek, pláne köztünk. Veszekedtünk, gyűlöltük egymást, ismét veszekedtünk, szexeltünk, aztán valahogy túlcsordultak az érzelmek és eljutottunk oda, hogy kénytelen voltam neki bevallani, hogy nagyon is érzek iránta valamit. Majd ő is bevallotta, én pedig igyekeztem ezt a kicsit sem mindennapi tényt feldolgozni, úton a pszicho doki felé, aki elvileg képes előhozni az elnyomott emlékeimet. De hogy őszinte legyek, Javier vallomása sokkal jobban lekötött, mint a tény, hogy egy vadidegen kutakodni fog a fejemben.

Mármint, basszus! Javier Navarro szerelmes, méghozzá belém!

- Pedig elhiheted. Amióta az eszemet tudom, apám arra készített fel, hogy egyszer majd nekem kell átvennem tőle mindent. Nos, ez a vártnál korábban elérkezett, de pont emiatt nem volt időm a suliban rosszalkodni. Luna különben helyettem is rossz volt.

Hangosan felnevettem. Lassan kezdtek fájni a hasizmaim.

- Sajnálom, de azt kell, hogy mondjam, Luna túltesz rajtad.

- Hé!

- Ez az igazság, kemény lány, keményebb, mint hinnéd. Néha irigylem is a bátorságáért. – sóhajtottam.

Javier metszőn rám nézett.

- A bátorságáért vagy a felelőtlenségéért? Mert azzal, amit csinál, előbb vagy utóbb megöleti magát.

- Miért, te nem? Ha jól emlékszem, nem Luna volt az, aki majdnem elvérzett egy sötét sikátorban. – feleltem, aztán előre hajoltam, mert időközben megérkeztünk egy hatalmas épülethez, amit igazából jól ismertem, mert valahányszor dolgozni mentem, előtte sétáltam el. Nem gondoltam volna, hogy valaha besétálok majd a falai közé. Egyébként egy tipikus kockaépület volt, ahol simán bérelhette bárki az irodáját, ha volt rá elég pénze. Nos, úgy tűnt Dr. Crusadernek volt.

Kiszálltam a kocsiból, lecövekeltem a járdán, és egészen elmerültem a gondolataimban, hiszen csak akkor fogtam fel igazán, hogyha a módszer működik, akkor talán emlékezhetek. Megtudhatom, ki miatt kellett elveszítenem a testvéremet. Ez a gondolat izgalommal töltött el, ugyanakkor iszonyatosan megrémített. Még szerencse, hogy Javier mellettem volt.

- De szerencsémre ott voltál, így megúsztam. – a gondolataimból Javier mély tónusú hangja ugrasztott ki, ahogy mögém lépett, és hátulról szorosan átölelt.

- Tessék?

- Oké, látom, te már fejben odabent vagy. – puszilt a hajamba, aztán elengedett.

- Izgulok. Fogalmam sincs, hogy mire kell számítanom. Pszichológusnál már jártam korábban, de Dr. Campbell egészen más volt, vele csak beszélgetnem kellett, ő pedig eldöntötte, hogy elég stabil vagyok-e már lelkileg vagy sem. Ő nem turkált a fejemben...

- Figyelj rám! – Javier magafelé fordított, és a hüvelykujjaival gyengéden megcirógatta az arcomat. – Akármi is lesz, én végig ott leszek, és nem hagyom, hogy bármi rossz történjen veled.