Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝓊𝓈𝓏𝑜𝓃𝓀𝒾𝓁𝑒𝓃𝒸𝑒𝒹𝒾𝓀

Javier

mondanám, ha nem így lenne?

Nem sokszor fordult elő velem, hogy nem voltam biztos abban, amit csináltam, vagy amit csinálni készültem, de bevallom, Jennifer kihozta belőlem ezt az oldalamat is. Néztem őt, ahogy az ágyán ült, keresztbe tett lábakkal, miközben Nora körülötte forgolódott, és fogalmam sem volt, hogy most hányadán vagyunk egymással.

Azok után, ami történt, meg voltam győződve róla, hogy soha többet az életben nem enged közel magához. Ehelyett az, hogy közölte, nem megy el innen, őszintén megdöbbentett.

- A vérnyomásod, és a pulzusod is normális. Sokkot kaptál tegnap, ami ilyen trauma után érthető, de most már rendben leszel. – Nora visszaakasztotta a nyakába a sztetoszkópot, majd elhátrált Jennifertől.

Nem sokkal azután érkezett, hogy megtörtént köztünk az a beszélgetés, és nem tudtuk folytatni. Annyit tehettem csak, hogy idegesen toporogtam, ameddig Nora megvizsgálta Jennifert, és bíztam benne, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Önzőség volt ebben reménykedni, de nem tehettem róla, hogy így érzek.

- Akkor megmondanád Javiernek is, hogy nem fogok holtan összeesni, amint felkelek ebből az ágyból?

- Csak aggódik. Ahogy mindannyian.

- Nem zavar titeket, hogy itt állok? – néztem a két nőre, akik úgy folytattak rólam diszkurzust, mintha ott sem lennék.

- Ami azt illeti, engem nagyon is zavar. Nehéz úgy dolgozni, ha valaki meresztgeti a hátam mögött a szemét. – Nora rám mosolygott, de a szeme komoly maradt. Az ajtó felé biccentette a fejét. – Kijönnél egy kicsit?

Idegesen bólintottam, mert ötletem sem volt, mit akarhat, és csak reménykedtem benne, hogy nem az ajtó túloldalán közli velem, hogy bár Jennifert megnyugtatta, mégis valami baj van. Még utoljára Jenniferre néztem – aki akkorra már nem foglalkozott velünk, a telefonját nyomogatta –, aztán elhagytam a szobáját.

- Mi a baj? Valami baj van, ugye? – meg sem vártam, hogy az előttem álló nő kifejtse, amit akar, rögtön letámadtam a kérdéseimmel.

- Javier, nyugodj meg! Jennifer jól van, én miattad aggódom.

- Miattam?

- Igen, mert tegnap óta úgy viselkedsz, mint egy tébolyult. Nem aludtál éjjel egy percet sem, ráadásul nem olyan rég meglőttek. Akinek lassítania kellene, az te vagy.

- Arra sajnos nincs időm. – rántottam meg a vállam, és kicsit megnyugodtam. Miattam tényleg nem kellett senkinek sem aggódnia. – Még mindig nem tudom, hogy miért kell Barnesnak Jennifer, és hogy miért a tulajdon fiával végeztetni a piszkos munkát.

Nora szemei elkerekedtek. Megleptem az információval.

- A fiával? Nem tudtam, hogy van fia.

- Valami menő olasz egyetemen tanult. Nem rég jött haza, és ennek örömére kétszer is majdnem megölt. – a fogaim idegesen összekoccantak arra a gondolatra, hogy egy alig tizennyolc éves taknyosnak sikerült az, ami másnak soha azelőtt. Így, hogy most már tudtam ki ő, és hol keressem, semmi akadálya nem volt, hogy rajta keresztül szorongassam meg Barnes golyóit. Nem sok minden volt, ami hatott rá, mert egy érzéketlen szarzsák volt, de bíztam benne, hogy a saját fia talán kicsit azért érdekli.

- Épp ezért aggódom. Mi van, ha újra megpróbálja? Mi van, ha legközelebb sikerül is neki? Szerinted viccből papolok neked, Javier? – Nora komolyan nézett rám, majd további kérdés nélkül elém lépett, és felhúzta a pulcsimat. – Mutasd a sebed!