Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝓊𝓈𝓏𝑜𝓃𝓃𝓎𝑜𝓁𝒸𝒶𝒹𝒾𝓀

Jennifer

az érzelem gyengeség vagy őrültség?

- Ez mi?

- Citromfű tea. Segít megnyugodni. – a szőke doktornő az ágyam mellett állt, és felém nyújtotta a bögrét, amiben a fura illatú tea volt. – Ne aggódj, nem raktam bele mérget. – nevetett fel halványan, amikor látta, hogy hezitálok.

Bevallom, megfordult ez is a fejemben. Az elmúlt pár óra eseményei alapján már semmiben, és senkiben nem bíztam.

- Köszönöm. – feleltem végül, és elvettem tőle a bögrét. Jó meleg volt, így inkább csak szorongattam a kezemben, ahelyett, hogy ittam volna belőle.

- Máskor is fordult már elő veled ilyesmi?

- Mármint totális lefagyás, amikor közvetlenül mellettem hidegvérrel megölnek egy embert? Nem, azt hiszem még nem.

- Nézd, megértem, hogy minden, ami történt, az neked nagyon sok volt. – Nora lassan közelebb jött hozzám, és amikor látta, hogy nem menekülök el előle hanyatt-homlok, leült az ágyam szélére. Az elmúlt pár órát azzal töltötte, hogy jobban érezzem magam, ne pedig úgy, mint aki egy hajszálnyira volt attól, hogy megöljék, szóval tulajdonképpen hálás voltam neki. – Te egy rendes lány vagy, aki valamilyen furcsa indokból belecsöppent egy számára teljesen idegen világba. És Javier sem könnyű eset.

Hangosan felhorkantam.

- Mi az hogy!

- De az elmúlt három órát azzal töltötte, hogy fel-alá mászkált a folyosón, és valahányszor kimentem, alig bírtam visszafogni, hogy ne rontson rád. – Nora a kezem után nyúlt. – Fontos vagy neki, Jennifer, és most tényleg megijedt, hogy valami bajod esik.

A szívem hatalmasat dobbant. Jó volt hallani, hogy Javiernek nem vagyok teljesen közömbös. De aztán eszembe jutott, hogy miket mondott Mason – persze még azelőtt, hogy teljesen elmentek volna neki otthonról. Ám Javier sem volt egy fokkal sem jobb nála.

- Furcsa, hogy pont az aggódik mások testi épségéért, aki embereket tart bezárva a pincéjében. – duzzogva elhúzódtam Norától, és inkább kibámultam a tágas ablakon. Épp sötétedett.

- Oké, jogos a haragod. De mint mondtam, te nem érted még ezt a világot...

- Nem, mert én egy naiv, buta liba vagyok, aki még azt sem tudja, hogy helytelen kiszabadítani valakit, aki összeverve oda van bilincselve egy székhez, ugye? – ültem fel felháborodva. Végre tudtam tiszta fejjel gondolkodni, és amit a józan eszem diktált, az szíven ütött. Hiszen nem tettem semmi rosszat, csak azt, ami miatt úgy döntöttem, hogy rendőrnek tanulok. Meg akartam védeni az ártatlan embereket az olyanoktól, mint Javier, és ezt tettem Masonnel is. Persze messziről, amikor az illető sebekkel van tele, és ömlik belőle a vér, nehéz megállapítani, hogy jó ember-e vagy sem.

- Senki nem hibáztat téged. Csak azt tetted, amit minden jóérzésű ember tett volna egy ilyen helyzetben. Inkább aggódnak érted. Ma meg is halhattál volna.

- Helyettem inkább meghalt valaki más. – még mindig kifele bámultam, és arra a gondolatra, hogy Mason egyik pillanatban még engem ráncigált, aztán pedig élettelenül esett össze a szemem láttára, összeszorult a gyomrom. Nem volt jó ember, el akart rabolni, és durván bánt velem. De erősen kételkedtem benne, hogy az volt a legjobb megoldás erre, hogy Lucas hidegvérrel lelövi, mint egy kivert kutyát.