Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝒶𝓇𝓂𝒾𝓃𝒸𝑒𝑔𝓎𝑒𝒹𝒾𝓀

Javier

élet a halál előtt

Ami azt illeti, nem lepődtem meg. Barnes egy könyörtelen szarházi, aki a céljai érdekében képes bárkin áttaposni, de az még tőle is különösen hányingerkeltő volt, hogy elrabolt és megölt egy mindössze nyolc éves gyereket. Jennifer pedig tehetetlenül nézte végig, hiszen mégis mit tehetett volna? Még ő is egy gyerek volt.

Rohadtul utáltam, hogy újra át kellett élnie ezt a borzalmat, de valamilyen szempontból meg épp erre volt szüksége. Nem kellett tovább kétségek nélkül élnie.

- Jól vagy? Akarsz róla beszélni? – kérdeztem tőle, amikor eljöttünk Dr. Crusadertől, és beültünk a kocsiba. Jennifer azóta egy szót sem szólt, és ez ijesztő volt, mert általában be sem állt a szája.

- Vigyél el hozzá. – szólalt meg rekedtes hangon. Olyan hirtelen fordultam felé, hogy az egyhelyben álló autó is beleremegett.

- Hogy mondod?

- Jól hallottad. Találkozni akarok azzal a rohadékkal, és a szart is kiverni belőle...

- Oké, nézd... Értem, hogy most nagyon feldúlt vagy, de...

- Nem Javier, nem érted! – rivallt rám indulatosan. A korábbi rémületet átvette a bosszúvágy, és a harag. Amit persze megértettem, de kettőnk közül valakinek tisztán kellett gondolkoznia, és az jelenleg nem ő volt. – Az a nő lelőtte az öcsémet, és miközben haldoklott, Barnes elvitte magával. Megölték őt, aztán meg a tóba dobták, mint valami szemetet. Még csak nyolc éves volt, és nagyon félt, én pedig nem védtem meg... – csapott sírva a műszerfalra, én pedig hagytam, hogy minden dühét kiadja. Inkább a kocsin vezesse le, mint azon, akin valójában akarta. Az nem vezetett volna semmi jóra.

- Gyere ide! – öleltem őt át, miközben magamhoz húztam. Jennifer nem ellenkezett, a mellkasomon zokogott tovább, egészen addig ameddig a dühe lassan alábbhagyott és tehetetlen sírásba fordult át. – Pontosan értem, mi érzel. Barnes ölte meg az apámat. Nem sokkal később az anyám is meghalt.

Jennifer erre eltolta magát tőlem, és rám nézett.

- Őt is...?

- Nem. Beteg volt. De miután apám meghalt, már nem akart tovább küzdeni. Nem látta értelmét az életének úgy, hogy az apám nincs mellette. Mindkettejük a kezeim között halt meg, és erről Barnes tehet. Szóval tudom, hogy mit érzel és azt is tudom, hogy most a dühöd irányít.

- Javier... Úgy sajnálom... – suttogta. Láttam a szemében a fájdalmat, és a sokkot, amit az okozott, hogy életemben először mélyebben megnyíltam neki. – Ezt nem tudtam.

- Nem sok időm volt gyászolni. Luna akkor még csak tizenhárom éves volt, valakinek fel kellett nevelnie.

- Ez így még szörnyűbb. – hüppögött. – És még egyel több ok, hogy valaki végre elrakja láb alól.

Az ölemben pihenő kezeire néztem, amik reszkettek, így gyengéden megszorítottam, és visszahúztam őt az ölelésembe. A fájdalma és a bosszúvágya túl erős volt, nem volt tudatában annak, hogy mit beszél.

- Meg fogja kapni, amit érdemel. De annak nem a halála a megoldása, és ezt te sem gondolod komolyan. Csak feldúlt vagy, és nagyon késő van. Menjünk haza, jó? – fogtam meg finoman a könnyektől nedves arcát, mire Jennifer csak beletörődően lehunyta a szemét, majd bólintott.