Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝓊𝓈𝓏𝑜𝓃𝒽𝒶𝓇𝓂𝒶𝒹𝒾𝓀

Javier

válassz jól

Dühösen kocogtam végig az alagsori folyosón, ami vörös fényárban úszott, a kezemben a Jennifertől kapott papírdarabot szorongattam. Mindenféleképpen meg akartam mutatni Deeksnek még akkor is, ha tudtam, semmi értelme nincs. Nem beszélt. Órák óta nálunk volt, és bár Ryan és Isabella felváltva játszották a jó zsaru-rossz zsaru taktikát, egyelőre úgy tűnt, nem válik be.

Amikor beléptem az apró ablaktalan helyiségbe, épp Isabellán volt a sor, hogy megtörje azt a székhez kötözött patkányt. Deeks undorodva nézett végig rajtam, és amint meglátott még inkább megmakacsolta magát. Tüntetőleg még a vékony ajkait is összeszorította. Nem volt más, csak egy nagyra nőtt óvodás, aki elárulta az apámat.

- Ugye tudod, hogy mi következik azután, ha most sem beszélsz? – Isabella előtte ült egy széken, a fegyverét Deeks combja felé fordította. – Én nem öllek meg, de ő igen. – utalt rám.

- Azt hiszitek, kemények vagytok, mi? – röhögött fel a férfi, majd undorodva a padlóra köpött. – Hát elárulok valamit... Az egyedüli, akinek volt tekintélye, az Gabriel Navarro volt, de ő halott. Fogadjátok el, itt most már Barnes a főnök.

Isabella szeme dühösen felvillant, kirúgta maga alól a széket, és egyenesen Mason Deeks álla alá szegezte a fegyverét.

- Ne merj róla beszélni, megértetted? Különben még azelőtt megöllek, hogy bármit mondhatnál.

- Én a helyedben komolyan venném. – néztem a túszunk szemébe, aztán Isabella mögé léptem, hogy Deeks arca elé tolhassam a kimerevített kamerafelvételt, arról a rohadékról, akit hetek óta kerestünk. – Ki ez?

- Süket vagy? Beszélj!

Deeks elfordította a fejét, majd gúnyos nevetést hallatott. Láttam rajta, hogy nagyon is jól tudja, ki van a képen. Ahogy az is rögtön egyértelművé vált, hogy ameddig Isabella nem ereszt egy golyót a lábába, nem fog beszélni, és még lehet, hogy utána sem. Apámhoz nem volt lojális, de úgy tűnt, Barneshoz nagyon is az.

- Jól van, nekem így is jó. – mondtam. – Nincs a hasznunkra.

- Igazad van. – sóhajtott fel drámaian a mellettem álló lány, pontosan értette mit csinálok. – Ha nincs hasznunkra, nem tartjuk meg. Akarod, hogy én csináljam?

Megráztam a fejemet.

- Nem, majd én. Ennyi elégtétel nekem is jár, azok után, hogy elárulta az apámat. – azzal hátra nyúltam, és jól látható mozdulattal előhúztam a fegyveremet a pulcsim takarásából. Elégedettséggel töltött el, amit láttam. Deeks barna szemeiben félelem csillant meg. Olyan volt, akár egy üldözött vad, aki épp realizálta, hogy bekerítették, és perceken belül vége lesz a szánalmas életének. Épp erre vártam. Volt benne valami különösen szép, hogy láttam a riadalmat a szemében, mert bíztam benne, hogy sokkal fontosabb neki a nyomorult élete annál, hogy Barnes titkait a sírba vigye. – Szóval? Utolsó üzeneted?

- Üzenet? – hebegte.

- Amit átadok az öcsédnek és az anyádnak, mielőtt utánad küldöm őket...

És bumm, megfogtam!

- Te... Rohadék! Ha a családomhoz egy ujjal is hozzáérsz... - lihegte, de nem sokra ment vele, mert Isabella mellé lépett, és a kezében lévő fegyvert egyenesen a férfi halántékához nyomta, miközben a másik kezével a széket támasztotta, amihez Deeks oda volt bilincselve.