Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝒶𝓇𝓂𝒶𝒹𝒾𝓀

Javier

fél úton a pokol felé

Mélyen magamba szívtam a hangár dohos levegőjét, és végignéztem az előttem sorakozó embereken. Jó fizikumú, izmos férfiak voltak, de jelenleg inkább egy infantilis óvodás csoportot láttam bennük, akikre egy maroknyi mogyorót sem bíznék rá.

- Elárulná valaki, hogy ez mégis hogy a kurva életbe fordulhatott elő? – törtem meg a több perce tartó csendet, a leghiggadtabban, annak ellenére, hogy robbanni tudtam volna. – Wallace? – emeltem ki a kopasz férfit a társaságból, aki simán letepert volna egy katonai hadsereget is, most viszont úgy álldogált előttem, mint egy megszidott kiskutya.

- Én nem voltam ma itt. – vágta rá.

- Miért is nem?

- Mert Davis leváltott. Volt egy kis dolgom.

- Hm, egy kis dolgod. – vakartam meg az államat, és még egy lépéssel közelebb mentem hozzá. – Milyen kis dolog lehet fontosabb annál, minthogy egy áruval megpakolt teherautó ne tűnjön el ebből a kibaszott hangárból?

- Én siettem vissza, de mire ideértem, a fiúkat mind kiütötték. Valószínűleg, ha itt vagyok, akkor engem is kiütöttek volna.

- Szép kifogás. – veregettem meg a vállát, mire összerezzent. – Mi van a kamerákkal? – szóltam hátra a laptopon matató Ryannek, aki valamelyest megpróbálta menteni a menthetetlent. Ez a hónapban már a harmadik eset volt, hogy valaki csúnyán keresztbe tett nekünk, de profi volt az illető, mert soha egyszer sem hagyott semmilyen nyomot. Ami azt illeti, ez nem volt meglepő, az évek során sok ellenséget szereztem magamnak is, pluszban ott voltak azok, akiket még apám szedett magára. Pontosabban a családi nevünkre.

- Semmi. – tekerte meg a fejét. – Délután fél négy óta egyik sem működött.

- Gondolom ez sem tűnt fel senkinek, ugye? – fordultam vissza az embereimhez, de mélyen kussoltak. Nem is igazán vártam rá választ, költői kérdés volt. – Kurva jó. – morogtam.

- Szóljak Isabellának? Körbeszaglászhatna, hátha bizonyos körökben beszélnek ezt-azt. – szólalt meg Ryan, amikor látta, hogy egyre idegesebb vagyok.

Nem véletlenül volt ő a legjobb barátom, és a legfőbb bizalmasom. Ismertük egymást a legutolsó rezdülésig, és mindig tudta, mikor van szükségem egy megoldásra, de ezt most nem akartam megkockáztatni.

- Nem. A legutóbb is majdnem gáz lett. Ki kell derítenünk, ki szórakozik velünk, de ésszel kell csinálunk. Előttünk jár.

- Mondjuk az engem is érdekelne, hogy hogy talált rá erre a helyre. Allen az egyedüli, aki tudta.

Határozottan megráztam a fejem.

- Gyerekkorom óta ismerem Allen-t. Úgy tisztelte és szerette apámat, ahogy senki mást. Soha nem lenne képes elárulni minket.

- Ki is verhették belőle. – ötletelt tovább Ryan, de meg sem hallgattam igazán, ugyanis kizártnak tartottam, hogy az alvilág legtapasztaltabb és legkeményebb személye – aki nem mellesleg olyan volt, mint a második apám – ilyen piti trükkökkel próbálkozzon. Ráadásul jobban félt tőle bárki annál, minthogy megzsarolja, vagy fizikai erővel kikényszerítse belőle, amit akar. Ennyire senki sem volt bátor, még Barnes sem. Pedig ha valakinek, neki volt elég vastag bőr a pofáján.

- Elhúzhattok! – fordultam vissza az embereimhez. Muszáj volt, keményen bánnom velük, meg kellett tanulniuk odafigyelni és felelősséget vállalni, ugyanis ebben a szakmában egyetlen hiba, és az életükbe is kerülhet. Igazából már rég nem rájuk voltam dühös, sokkal inkább arra, aki hetek óta szívat. Gyűlöltem, hogyha valakiről nem volt elég infóm, és nem tudtam ellene megfelelően védekezni.