Egy ágyban az ellenséggel

𝓉𝒾𝓏𝑒𝓃𝓀𝒾𝓁𝑒𝓃𝒸𝑒𝒹𝒾𝓀

Javier

játéknak indult az egész

Egy darabig még ültem Jennifer mellett az ágyon, és figyeltem, ahogy alszik. Annyira békés volt, annyira nyugodt. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, és semmi jelét nem mutatta annak a korábbi pániknak, ami a hatalmába kerítette őt.

Olyan fájó sebeket téptünk fel, amit nem lett volna szabad. Hirtelen megértettem minden addigi ellenszenvét, és azt a mélyről jövő megvetést, amit az irányomba táplált. Elképzelésem sem volt, hogy tudott ennyire nyugodtan szuszogni úgy, hogy mellette voltam. Úgy, hogy a családomat okolta mindenért.

Bárkinél jobban megértettem őt. Itt volt nekem Luna, akiért a végsőkig képes lettem volna elmenni, és kifordítani a világot a sarkából, ha bárki egy ujjal is árt neki. Jennifer pedig elveszítette a testvérét, érthető hát, ha tombolt benne a düh.

Úgy éjfél körül hagytam magára, amikor már biztos voltam benne, hogy végigalussza az éjszakát, majd reggel korán keltem, azzal a feltett szándékkal, hogy újra nekiesek ennek a kusza ügynek. Évekkel ezelőtt már megpróbáltam, de akkor csak apám nevét próbáltam meg tisztára mosni. Nem azt kerestem, amit most.

Lesétáltam az emeletről, Ryan a nappaliban a kanapén ült. Amint meglátott, a képére aggodalmas grimasz ült ki.

- Hát te? Jó korai vagy. – jegyezte meg.

- Te is. – nevettem el magam, majd megálltam mellette. – Találtál valamit?

- A kávézó kamerái nagy rakás szarok, csak dísznek vannak. De az utca túloldalán van egy edzőterem, és kis részben rálátott Isabella kocsijára. Ezt nézd! – Ryan felém fordította a laptopját, amin egy videófelvétel futott arról az időpontról, amikor Isabella és Jennifer a kávézónál járt. Tisztán látszott, ahogy Isabella vár egy darabig, majd elunja magát, és besétál az ajtón egy kávéért. Pár percre rá egy zöld melegítőt viselő alak tűnt fel a kocsi mellett, az arca nem látszott, baseballsapka takarta. Nem vacakolt sokat. Leguggolt a kerékhez, és egy határozott vágással kihasította mind a két elsőt. Az arca soha egyetlen egy percre sem látszott, csak annyit lehetett kivenni belőle, hogy magas és szálkás.

- Hát ez nem sok. Nem látszik belőle semmi. – tekertem meg a fejem.

- Nem, de ezt nézd! Van a pulcsiján egy logó. Próbáltam rákeresni, de eddig nem jutottam vele semmire. – Ryan megnyomott pár gombot a billentyűzeten, és pixelesen ugyan, de láthatóvá vált a fickó ruháján egy szimbólum. Közel hajoltam, hogy jobban kivehessem.

- Talán egy céglogó? – kérdeztem, de Ryan megrázta a fejét.

- Ha az is, én nem találtam róla semmit. A közepén talán egy kígyó van, de az is lehet, hogy madár. Ráadásul fehér. Ennyiből ez így bármi lehet.

Csalódottan zuhantam le a kanapéra, a barátom pedig az ölébe húzta a laptopot. De legalább ez a logó is több mint a semmi. Igaz, tűt keresünk a szénakazalban, de van kiindulási pontunk.

- Figyelj csak, elő tudnád szedni nekem a lövöldözéssel kapcsolatos anyagokat? – a hajamba túrtam, és gondterhelten Ryanre néztem. Tisztában voltam vele, hogy lesznek kérdései, már csak annyiból, ahogy rám nézett. Lecsukta a laptopját, és minden figyelmét nekem szentelte.

- Melyik lövöldözés? Volt belőle pár.

- A tizenegy évvel ezelőttit. – feleltem.

- Nem úgy volt, hogy azt elengedted? – Ryan felvonta a szemöldökét. – Már évekkel ezelőtt sem jutottál vele semmire. Nézd, én teljesen megértem, hogy bármit megtennél, hogy tisztára mosd Gabriel nevét, ahogy én is. Sokat jelentett nekem az apád, de most sürgetőbb problémáink is vannak.