𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 50. rész ] - Őszinte beszélgetés

Ezúttal a húgaim nélkül sétáltam el a megfelelő maruihoz. Nem akartam, hogy ennél a szóváltásnál szintén jelen legyenek, mert nem voltam benne biztos, hogy tartani tudom magam közben a szüleim előtt. 

És egyébként is volt dolguk a pakolással, pluszban nehezíteni az ő rezignált állapotukon pedig ugyancsak nem akartam. Sajgott a szívem, mikor megálltam a bejárat előtt, emiatt néhány másodpercig haboztam, és csak próbáltam felkészíteni magam lelkileg a következőkre.

Végül egy halkabb köszönéssel léptem be a szüleimhez, akik egyből fogadták a gesztusomat, és mivel már vártak engem, egyből beljebb invitáltak. Anyának azonban rögtön feltűnt rajtam a változás, mert aggódva kérdezett rá rögvest, hogy mitől vagyok ennyivel levertebb, közben pedig előzékenyül jelezte, hogy üljek le nyugodtan.

– Tegnap még olyan jó kedvű voltál... – hebegte aggódóban, közben az arcom fürkészve. – Mit történt azóta? – kérdezett rá egyenesen.

Közben ő és az apám is letelepedtek elém a földre, majd várakozóan méregettek. Én pedig egy rezignált sóhajjal kísérve lejjebb szegtem a fejem, majd az ujjaimat tördelve feleltem a kérdésre.

– Beszéltem Leyoával pár perccel ezelőtt, ő pedig közölte velem, hogy nem fog elengedni a vízföldekre veletek. – mondta ki egyenesen.

Majd lassan emeltem fel a tekintetem rájuk utána, hogy felmérjem a reakciójukat. Habár elsősorban anya arcát figyeltem, emiatt menten láthattam, ahogy a fülei lekonyulnak, majd lesüti a szemeit, és a kellemetlen érzéseitől összeráncolódik a homloka. A vállai is lejjebb ereszkedtek, mire az apám egyből felé nyújtotta a jobb kezét, és átfogta a karját. Nyugtatóan karolt belé, én pedig csak megszeppenve figyeltem őket. A kezeim ökölbe szorítottam, és igyekeztem legyűrni az erősebben felcsapó negatív érzelmeimet. Nem akartalak így látni...

– Sajnálom... – motyogtam ezzel együtt. – Én tényleg szerettem volna veletek menni.

– Ma'ite... – fordult felém ekkor az apám. – Semmi baj! Elfogadjuk és tiszteletben tartjuk a vezetőd döntését – biccentett a végén nyugodtan.

Vele ellentétben én viszont cseppet sem voltam az, felkorbácsolt ez a dolog, és az anyám szomorkodó látványa sem segített lecsillapítani ezt.

– Nem neheztelünk sem rád, sem a vezetődre ezért. – tette hozzá. – Sejtettük, hogy valójában nem sok az esély arra, hogy velünk tarthatsz majd.

– De én tényleg akartam! – vágtam rá, mire ő és anya is figyelemsebben meredtek rám. – Már nem haragszom rád anya. – néztem a szemébe mélyebben. – És komolyan meg akartam ismerni a klánotokat, az öcsémet, és titeket is még jobban... Időt akartam veletek tölteni, válaszokat kapni a kérdéseimre, és csak...

Megakadtam a beszédben, mikor anya a kezeimre tette az övét, majd finoman megsimogatta a kézfejemet.

– Köszönöm. – suttogta. – Én már annak is örülök, hogy ezt elmondtad... Azt hogy eredetileg velünk akartál volna jönni, ha teheted... Ezért nem kell sajnálkoznod, hogy még sem alakulhatott így. – mosolygott rám kedvesen, de a tekintete még bujkált szomorúság.

A megértő válaszreakciója, és az a bánat, ami még belőle árad, váratlanul arra késztetett, hogy egyszerűen előre hajoljak, és átöleljem őt. Még magam is megleptem ezzel cseppet, az anyám viszont egyből, ösztönösen lereagálta a mozdulataimat. Óvatosan jobban átkarolt, majd megsimogatta a hátamat is nyugtatóan. Én csak bele simultam a karjaiba, és lehunyt szemekkel élveztem így egy picit, ezt az érzetet. Végül pedig néhány pillanattal később húzódtam el tőle.