𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃𝐚𝐭𝐰𝐨𝐰 𝐟𝐚𝐧𝐟𝐢𝐜𝐭𝐢𝐨𝐧┃━┃𝐍𝐞𝐭𝐞𝐲𝐚𝐦 & 𝐎𝐂┃
•°●○⋆☆⋆○●°•
Pandora a csodák és rejtélyek világa, ahol minden összefügg, a legapróbb élőlényektől a legnagyobbakig. Az tengerek szépsége, az erdők mozgalmas terepe...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az hittem, hogy a halálunk után az út, mely Eywához vezet, jól kivehető, és fényes lesz. De amikor átadtam magam az erőnek, ami elszakított a valóságtól, a testvéreim, a barátaim, és a szerelmem mellől, nem egészen ezt tapasztaltam. A láthatatlan erő felfele vitt, de ennek ellenére olyan érzet fogott el, mintha mégis lefelé húznának.
A fény eltűnt körülöttem, és addig haladtam lefelé, míg teljesen körül nem fogott a sötétség. Ott a feketeségben minden más, az összes érzés és érzet, amit magamon, vagy magamban addig ismertem, eltűnt. Még a saját elmém is elveszettnek tűnt, abban a sehol nincs térben. Képtelen voltam érzékelni bármit, nem volt különbség aközött, ha nyitva, vagy zárva volt a szemem, mindkét esetben csak a homály tárult elém.
Nem tudtam mozogni, a végtagjaim nem reagáltak a parancsomra, de annyit meg tudtam állapítani, hogy nem álltam és feküdtem semmint, inkább olyan helyzetben ragadtam, mintha lebegnék a vízben. Csak éppen a konkrét víz hiányzott körülem. Súlytalan voltam, annyira súlytalannak éreztem magam, hogy kételkedni kezdtem abban, hogy megvannak-e még egyáltalán a végtagjaim.
Sem érezni, sem látni nem tudtam őket, még a saját bőrömet sem éreztem, legalábbis a környezetem hőmérsékletét nem vettem vele. Hideg vagy meleg, ezek a két fogalom, megkülönböztethetetlenné vált a fejemben. Egybefojt, ahogy egy idő után minden más, ebben az álomszerű, izolált térben.
Egybemosódott ez elmémben apránként minden gondolatom, fogalmam sem volt mennyi ideje kerültem ebben az állapotba, vagy, hogy mi történt velem pontosan. De végül ezek a kérdések egyre jelentéktelenebbnek tűntek, az érdeklődés eltűnt belőlem a válaszok megszerzéséhez. Sőt valójában a félelem, és az aggodalom is elillant ezekkel együtt. Ahogy ezt követően az összes többi érzelmem.
Mint, mikor homokba markolsz, az apró szemek kiperegnek az ujjaid közül, függetlenül attól mennyire próbálod megtartani őket. Nekem az elmémből pergett ki így minden. Nem éreztem magaménak a saját érzelmeimet, pedig még mintha tudtam volna, hogy ijedtnek kéne lennem. Vagy félnem, egyedül ebben a nagy sötétségben. Tudtam, hogy éreznem kéne valamit, ennek ellenére elfelejtettem. Csupán fantomérzések maradtak bennem, a valódiak után, elfakult lenyomatokként.
Aztán már azok sem, csak a sötétségben való lebegés maradt. Kezdtem egynek tudni magam vele, ahogy a saját nevem emléke szintén kicsúszott a jelképes homokszemekkel együtt az ujjaim közül. Azonban még ez sem zavart, itt nem gyakorolt rám hatást semmi, és senki. Én pedig valahol pont emiatt lehettem szabad úgymond. Legalábbis egészen addig, míg a feketeséget hosszú idő után megtörte egy fényforrás. Onnantól újra képes voltam megkülönböztetni, mikor van lecsukva, és mikor kinyitva a szemem. Ez a változás pedig mást is hozott magával.
A fény, mikor jobban meg tudtam nézni, rájöttem nem fehér volt egészen, hanem halványlilás, és szinte biztatóan táncolt előttem, hívott maga felé. Habár egészen apró volt, ebben a kontrasztos térben sokkal nagyobbnak látszott az eredeti méreténél. Én pedig valamiért ösztönösen felé nyúltam, holott nem is tudatosult benne, hogy miért sikerült megmozdítanom a végtagjaim hirtelen. Az alaktalan fénygömb pedig az ujjaim alatt intenzíven felizzott, majd ki körvonalazódott belőle valami szilárd.
