𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 17. rész ] - A roham

Élesen szívtam be a levegőt, ahogy felérvén a vízfelszín fölé, végre lehetőségem nyílt megtölteni a tüdőmet friss lélegzettel. Aztán egyből feszült arccal fordultam a mellettem éppen, a húgát tartani próbáló Neteyam felé. Kipislogtam a szememből pár sós vízcseppet, miközben Kiri ernyedt testét segítettem megtartani neki, míg félig sikerült felhúzni magát egy ilu hátára. Majd egyből a húga életjeleit kezdte ellenőrizni. Sürgősen segítség kell, ehhez vissza kell jutnunk Awa'atluba, amint lehet.

Összevissza cikáztak az aggodalmas gondolatok a fejemben, ahogy a barátnőm eszméletlen arcát néztem, az ijesztő kontraszt, ami kialakult a pár perccel ezelőtti, lelkes tekintetéhez képest most az arcán, borzongásra késztetett. Ösztönösen Kiri csuklója felé nyúltam az egyik szabad kezemmel, miközben a másikkal a térdei alatt tartottam nehogy visszacsússzon vízbe.

Amint elértem, próbáltam megnézni a szívverésének erősségét, két ujjamat a bőrére szorítva, ám megnyugtatónak mondható jelet nem tapasztaltam. Alig éreztem a véráramlásának lüktetést az ujjbegyeim alatt, ideges tekintettel néztem is fel egyből, már a húgát lélegeztető Neteyam arcára, ahol hasonló aggódó arckifejezéssel szembesültem, mint ami rajtam is uralkodhatott.

Mi értünk fel a leggyorsabban a felszínre, de a többiek is pár másodperccel maradtak csak le mögöttünk. Tsireya mellett Tuk bukkant fel közvetlenül, és félig érzékeltem is, ahogy a lány segít neki közelebb menni a nővéréhez.

– Mi történt? – kérdezte két hang is szinkronban.

Az egyik mellőlem jött, és Rotxotól származott, a másik Tsireyától, míg Tuk csak a testvérét szólogatva próbált a vízfelszínen maradni és rálátni még jobban Kiri arcára.

– Lélegzik? – úszott közelebb Rotxo aggódva csengett a hangja, aztán ahogy a fejemmel intettem neki, hogy vegye át tőlem Kiri megtartását, egyből helyet is cserélt velem.

A kérdés után szinte válaszként Neteyamnak sikerült elérnie, hogy a húga felköhögjön némi folyadékot, ami egy leheletnyi pozitívum volt a kialakult helyzetben.

Ezt félig feléjük fordulva láttam csak, mert amint felszabadult a másik kezem is, sietve magamhoz hívtam Tsìlpeyt, míg a többiek hasonlóan tettek az ilukkal. Kirinek sürgősen szüksége volt egy gyógyítóra, ehhez pedig vissza kellett jutnunk a szigetre, amilyen gyorsan csak lehetett. Minden megspórolt pillanat számíthatott ebben a helyzetben, így erre a feladatra Tsìlpey volt a legalkalmasabb forrás.

– Vissza kell vinnünk a faluba. – halottam meg Neteyam feszült hangját, miközben már éppen összekapcsolódni készült az ilujával, a húgát feljebb húzva maga lé.

– Tsìlpey gyorsabb, mint az iluk. – szóltam erélyesebben, már a Näyám hátán ülve.

A fonatom a kezemben volt, így a mozdulatom megelőzte a fiúét, a másik szabad kezemmel a nyergemen igazítottam, majd amint létrejött a kapcsolat a hátasommal közelebb fordítottam Kiriék felé.

– Elviszlek titeket. – tettem hozzá sietve, majd a kezemet reflexből Neteyam felé nyújtottam.

A fiú arcáról nehezemre esett bármit leolvasnom ezúttal, túl ideges volt, ahogy én sem voltam a legnyugodtabb állapotomban. De ennek ellenére is láttam némi habozást a mozdulataiban, amire nem volt időnk. Nem tudtam, hogy látott-e már korábban ő, vagy bármelyikük ilyen rohamot korábban bárkinél, vagy hallottak-e már ilyesmiről.

Azonban nem számított, én láttam nem csak ehhez hasonlatosat a követeknél, hanem pontosan ilyet, és minden olyan helyzetben az idő volt a legfontosabb, és egyben legkritikusabb tényező is. Minél hamarabb kapott segítséget valaki, annál kevesebb volt az esély arra, hogy komolyabb veszélynek lesz kitéve az elméje. Ha igen, ha nem élt még át ilyesmit Kiri ezelőtt, biztonságosabb helyre kellett vigyük.