A Bóbiták Hajnala | ✓

15

Mendel ismerte annyira magát, hogy kitapasztalja, hogy a lányok egy fikarsznyira sem mozgatták meg. Talán, amikor először jött rá, hogy meleg volt, megijedt, de Oszkár végig támogatta és végül ő is beletörődött az egész helyzetbe. Egyik szülője sem ellenezte, sőt támogatták abban, hogy önmaga lehessen és ezért élete végéig hálás volt a családjának, annak ellenére, hogy sose adott szavat a hálájának.

Ám ilyet még ő sem tapasztalt. Tetszettek neki srácok, felkeltették a figyelmét, de Andorban mélyen burjánzott valami elfojtott szenvedély. Mikor először megpillantotta egyenesen kiszúrta a szemét a fiú leheletkönnyű modora, a kedvessége, de egyben a hirtelen fellobbanó haragja, amit általában csak ő bírt kirobbantani. Ezért meglehetősen kiválasztottnak érezte magát. Sejtette, hogy Andor még csak ismerkedett ezzel a felével, látta a szemein a bizonytalanságot, pedig égett az ereiben az elfojtott vágy. Csak nem volt biztos benne, hogy ezt akarta, hogy az, ami lázba hozza helyes-e. Mendel előre megfogadta, hogy hagyja Andort kibontakozni, de azon az estén nem bírta magát visszafogni. Talán a fű bódító hatása tette ezt vele, vagy egyszerűen Andor jelenléte bolondította meg, de zsigereiben érezte a csókot.

És azóta nem hagyta nyugodni az emlék.

– Hallasz engem egyáltalán? Mendel! – Andor megragadta a markát, mire a fiú szemei a homályból visszatértek a valóságba. – Élsz még?

– Ja, persze.

Andor megforgatta a szemeit és eleresztette a tenyerét, a fiú bőrének nyoma még égett az övén. Olyan kiismerhetetlen volt akár egy örvénylő feketelyuk és akárhányszor nézett bele a szemeibe minden egyes alkalommal elveszett benne. Felőrölte ez az egész helyzet mégsem tett semmit, csak figyelte tovább azt a mélyen sötétlő, ám kívülről közömbös szempárt.

A zsebeibe rejtette reszkető tenyerét és azonnal hátrálni kezdett. Andort megrémisztette ez a földöntúli vonzalom, megijesztette, hogy csupán egy érintés lángra bírta lobbantani az egész testét! Feszülten köszörülte meg a torkát és már el is felejtette, hogy miért jött egyáltalán Mendel szobájába.

– Kész az ebéd – nyögte ki végül. Érezte, hogy az arca pillanatok alatt pipacsvörössé pirult, amire Mendel válasza egy túlontúl széles vigyor volt. Könnyedén pattant fel az ágyról és egy lépéssel máris előtte termett. Az ajkaiba harapva szívta magába a fiúból áradozó, sötétlő, cigarettás illatot, ami elkeveredett egy kis borsmentával. Ösztönszerűen nyíltak el az ajkai és szemei levándoroltak a fiú dús, barna ajkaira. Már-már a csók ízét is érezte a száján, de mire felocsúdhatott volna Mendel már az ajtó mellett ácsorogva vetett rá egy győztes pillantást.

– Na, nem jössz? – szórakozottan tette fel a kérdést.

Andor elfojtott dühvel rázta meg a fejét, nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre így csak kikerülte és kétségbeesetten megpróbálta elkerülni Mendel koslató árnyékát. Bárhova nézett ő már ott volt, a hangja, az illata körbelengte az egész házat. Ő pedig ebben fuldokolt.

Ebéd után elmerült a hosszú fűszálak között, szemeivel pedig a gyülekező fellegeket leste, mikor megérezte, hogy valaki közeledett felé. Azonnal megismerte a cigarettás illatról.

– Mit akarsz már megint? – Unottan hunyta le a szemeit, nem akart beleesni ugyanabba a hibába. Már így is kellően zavarba hozta a fiú szemtelen tekintete. Érezte magát Mendel pillantását, de nem merte feltárni az övéit. – Hmm?

– Még nem is beszéltünk róla – súgta halkan a szavakat, bár senki sem volt a közelükbe. A kert egyik eldugott részén ücsörögtek, szemben a mélyen burjánzó erdővel. – A csókról, ha talán elfeledted volna.