A Bóbiták Hajnala | ✓

14

– Gyűlölöm, hogy azt kell játszanunk, hogy egy szerető, nagy család vagyunk! – sziszegte.

– Tekla az isten áldjon meg! Senki sem akarja azt játszani! – fakadt ki dühösen a férfi, egy ér ugrált a homlokán, de végül feladta a küzdelmet. – Vedd észre, hogy itt mindenki szeret, csak te gyűlölsz mindannyiunkat!

Talán igaza volt. Tekla mégsem mozdult.

. . .

Másnap Mendel a falnak támaszkodva figyelte a fűszálak közt alvó Andort, végül elmosolyodva közelítette meg és levetette magát a húsos szálak közé. Merengve nézett fel az égre. Megannyi fehér pamacs úszott keresztül a hatalmas égbolton, teletűzdelték a végtelen kékséget, ami azonnal Andor szemeit idézték fel Mendelben. Az ajkain érezte a bulin elcsattant csók ízét, az elsuttogott szavakat. Minden érintése csöpögött az elfojtott vágytól. Az ajkaiba harapva fordította oldalra az arcát. Andor egy mosolyt villantott rá, de nem szólaltak meg.

Távolból hallani lehetett a morajló erdőt, valahonnan még a tücskök zizegése is elúszott hozzájuk. Lélegzetük egybeolvadt. Mendel érezte a fiúból áradó buja illatot, mint a friss harmattól terhes reggeli levegő. Elmerült a másik szépségében, pedig kényszeríteni akarta önmagát, hogy vesszen el inkább a végtelen égboltban, de képtelen volt leszakítani az íriszeit Andorról. Gondolatai csepegtek a romantikától, hánynia kellett önmagától, de nem bírt mást tenni csak nézni azokat a mélységbe örvénylő szemeket, pír csókolta fehér bőrét, az aranyra emlékeztető hajszálakat és telt, cseresznyepiros ajkait.

– Szokatlanul csendes vagy – susogta Andor oldalra fordulva. A mozdulat következtében orruk majdnem összeért, érezte a fiúból áramló sötét, mentás, cigarettás illatot. Mendel elhúzta a száját, de nem nézett el.

– Néha jó csendben maradni.

– Most arra utalsz, hogy kussoljak? – Andor felnevetett. Nem értette, hogy miért reagált ilyen hevesen a fiú közelségére, de valamit jelentenie kellett annak, hogy a torka pikkelyesre száradt. Meg akarta érinteni Mendel arcát, de félt saját magától. Olyan új volt minden! Erről egyértelműen csak olvasott eddig, életében nem tapasztalta ezt a mindent elmosó hullámot, de kíváncsiság lobogott benne. Meg szerette volna ismerni Mendelt ezt az egész buja vágytól nedvesedő világot, amibe bele akarta rángatni. És készségesen vetette volna magát a karjaiba.

Telefonjának csipogó hangja tépte szét a kis burkot. Mendel elnevette magát és elhúzódva tornázta magát ülésbe, viszont félszemmel még mindig Andort leste.

Ha megcsókolnám elutasítana? Akarja, vagy csak én érzem ezt az egészet?

- Ki az?

– Hanga. – Andor elhúzta a száját.

sos

muszáj találkoznunk, hívd mendelt is

ez így nem mehet tovább!

Andor felmutatta a rövidke üzeneteket, majd belevezette ujjait a hajába. Tudta, hogy ez így tényleg nem mehetett tovább, de mit tehettek volna? Öten egy ismeretlen világ ellen? És mi van akkor, ha mindez tényleg csak puszta hallucináció? Talán valami gomba spórái repkednek a levegőben. Azonnal elvetette az ötletet, pedig egészen észszerűnek tűnt.

Andor felnézett Mendelre, a fiú némán bólintott majd elindult befelé a házba, viszont az ő kezei reszketve tartogatták a telefonját. Félt.

. . .