Locked Out of Heaven |Oikawa × Reader - Befejezett|

twelve

Egy idő után már senki se volt az ajtóm előtt. Tudtam, hogy ott kellene lennem a reggeli edzésen, azonban képtelen voltam rá. Éppen ezért írtam egy sms-t Mizoguchinak, hogy nem érzem jól magamat és lefekszem aludni a szobámban. Ő azt írta, hogy rendben és később (azaz edzés után) felnéz hozzám, hogy mi is a helyzet velem. Nem csináltam semmi mást reggeli edzés ideje alatt, csak a takaróm alatt sírva adtam ki magamból mindazt, ami fájt. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mik is voltak ezek a dolgok, de borzasztóan fájtak. Az ember egyszer elér arra a pontra, amikor érzi, hogy szinte kitépik a lelkét és összedarabolják, de ennek ellenére nem tudja megmondani, hogy mi is az, ami ténylegesen fájdalmat okoz neki. nehéz szavakba formálni azt, amit érzünk és amitől szenvedünk. Mindig is nehéz volt, kimondani pedig még nehezebb. El akarod mondani valakinek, meg akarsz bízni valakiben annyira, hogy elmond neki mi bánt és arra vágysz, hogy ő segítsen neked és éreztesse veled, hogy itt van. Nincs szükség sablonszövegekre, sőt. Azok a legrosszabbak ilyenkor. teljesen érzelemmentesek és ezt bárki ki tudja mondani. Senki se vágyik olyan szavakra attól, akiben megbízik, amiket bárki tud mondani.
  Nehéz valakiben bízni és megtalálni a helyünket a világban. Még ha jó baráti társaságban is vagyunk, akkor sem olyan biztos, hogy képesek leszünk elmondani másiknak, hogy mit is érzünk pontosan. Van egy dolog, egy elég erős gonoszság, ami szétszed minket belülről és akármennyire is harcolunk ellene, nem tudjuk teljes mértékben leküzdeni. Szükségünk van valakire, aki a pajzsunk lesz a küzdelem során, de sokszor ez a pajzs nem nyújt elég védelmet számunkra. Nekem összetörött a pajzsom olyan kicsi darabokra, hogy még nagyítóval se tudom összeragasztani. Akármelyik kicsi darabot veszem fel, az megvág és csak nagyobb sebet ejt rajtam. Nem tudok védekezni a vágások ellen és akárhol el tudnak engem érni.
Míg a szobámban voltam az ágyamban aludtam, pihentem és a Red, White and Royal Blue-t olvastam. Még ha a könyvben is voltak szomorú jelenetek, ez segített most megnyugodni kicsit a lelkemnek. Habár nem volt könnyebb kicsit sem, abban a pillanatban tudtam magamnak segíteni. Mikor vége volt az edzésnek, ugyanúgy a szobámban maradtam és csak ebédnél mentem ki. az ebédlőben nem tudtam egyedül lenni, ugyanis Mizoguchi odahívott magukhoz, így a két edzővel ebédeltem. Azt mondtam nekik, hogy hányingerem volt, így muszáj volt pihennem. Kicsit gyanúsan néztek rám, végül elengedték a témát, és megvárták, míg én is megebédelek. Mikor kiléptem az ebédlőből, akkor írtam Izuminak, hogy merre van, azonban ő nem írt nekem vissza. Mivel lent voltam az udvaron és tudtam, hogy ő edzés után szeret cigizni, ezért elindultam az épület mögötti részhez. Ahogy közeledtem, nem hallottam hangokat, de azért meg akartam nézni, hogy ott van-e. Mikor odaértem, akkor ebkukkantottam, de az egyedüli, akit láttam, az Terushima volt.

  - Oh, szia! - intett nekem és lezárta a telefonját azonnal - Mi járatban?

  - Nem láttad Iwaizumi Hajimet? - kérdeztem rá rögtön.

  - Egy öt perce ment el szerintem - gondolkodott el - Nem láttalak kijönni egyik csarnokból sem a reggeli edzés alatt. Csak nem ellógtad? - nevetett és beleszívott az e-cigijébe.

  - Nem éreztem jól magamat és a szobámban maradtam - magyaráztam meg és már el akartam tőle köszönni, viszont ő tovább beszélt nekem.

  - Az a srác tőletek, baromi ijesztő! - sóhajtott nagyot - Kyoutani vagy mi a neve. Olyan, mint egy megveszett állat.

  - kérlek, ne beszélj így róla - fordultam vele szembe.

  - De ha egyszer az? - lepődött meg - Egy ilyen aranyos és kicsi lánynak nem kéne egy ilyen ember mellett tartózkodnia.

  - Mégis...Hogy jön ez most ide? - suttogtam zavartan.

  - Elég érdekes egyének járnak az Aoba Johsaiba. Megbecsülnek téged?