Locked Out of Heaven |Oikawa × Reader - Befejezett|

eleven

Csütörtök reggel egyedül mentem reggelizni a fülhallgatóm társaságában. Izumiék akkor jöttek be az étkezdébe, amikor én végeztem. Az unokatestvérem odajött hozzám, hogy maradok-e velük, de mondtam, hogy nem. Oikawa nem volt velük, ugyanis ő sokkalta korábban eljött reggelizni és utána el is ment. Én még ettem, amikor lelépett az unokahúgával. A fülemben még mindig szólt a zene és így mentem ki az udvarra, majd a szállás felé. Ahogy a bejárati ajtóhoz értem, észrevettem Ushijimat, Oikawat és a fiú unokahúgát. Megtorpantam, ugyanis úgy tűnt, hogy vitatkoznak. Oikawa arca el volt torzulva, Ushijimanak a szokásos, semleges arca volt, a lányé pedig aggódó. Kezdett egyre feszültebb lenni a helyzet és Oikawa is egyre jobban kezdett rosszul lenni. Végül, Ushijima elment, Oikawa pedig itt kezdett igazán rosszul lenni. Az ajtóból láttam, hogy a szemei könnyesek és nehezére esik ott lenni, lélegezni és egyáltalán állva maradni. A lány megfogta Oikawa karját, majd leültette az egyik kanapéra. A fiú a tenyereibe temette az arcát és rákönyökölt a térdeire. Ekkor történt, hogy lassú tempóban feléjük lépkedtem és kihúztam az egyik fülest a fülemből. Amikor az asztal másik oldalára értem, ránéztem Oikawa unokahúgára, aki felpillantott rám. Aggodalmasan bólintottam, ő pedig egy apró mosoly mellett állt fel, majd adott egy puszit az unokatestvére hajába. Míg ő felállt, addig gyorsan megkerestem azt a zenét, amiről tudtam, hogy most segíteni fog. Mikor megtaláltam, el is indítottam, így meghallottam a dallamot. Mikor a lány elment, jómagam leültem Oikawa mellé, majd a kezemben fogott fülhallgatót benyomtam a fülébe. Oikawa nem szólt semmit, csak kicsit összerezzent a teste és szipogott egyet. A fülünkben szólt MARINAtól a Bubblegum Bitch, amiről tudtam, hogy a kedvence. Imádta MARINA-t és ez volt az a zene és előadó, aki meg tudta nyugtatni. Míg nekem az érzelmesebb dalok segítettek, addig neki az ilyesfajták. 
  Nem szóltam semmit, csak ott ültem mellette és hagytam, hogy hallgassa a kedvenc számát. Amikor vége lett, akkor újabb zenét játszottam le MARINA-tól. Oikawa már nem szipogott, azonban ugyanolyan élettelen volt a jelenléte, mint eddig. A harmadik szám után elvette a kezét az arcától, majd maga elé nézett.

  - Annyira imádom ezt a nőt - célzott az énekesnőre.

  - Jobban vagy kicsit? - kérdeztem rá.

  - Utálom Ushiwakat - terelte el a témát.

  - Tudom - kezdtem el morzsolni az ujjamat.

  - Miért kell pont az unokahúgommal lennie? Bassza meg. Bassza meg minden - suttogta élettelen hangon.

  - H...Ha jobban vagy, akkor el is megyek - szóltam elcsukló hangon.

  - Ezt hallgassuk még végig.

  - Ez már nem MARINA.

  - Tudom. De ezt te szereted - nyögte ki hirtelen.

Nem mondtam rá semmit, csak tovább morzsoltam az ujjamat és még kaparni is elkezdtem. Fájt, de egyszerűen nem tudtam abbahagyni.

  - Elfáradtam - mondta ki egy hosszabb szünet után, mire felé emeltem a tekintetemet.

Még mindig sápadt és karikás volt a szeme alatti rész. Összeszorítottam az ajkamat és eszembe jutott, hogy mit mondott nekem tegnap Mattsun.

  - Hülyét csinálok magamból miattad - suttogtam.

  - Nem kértelek arra, hogy foglalkozz velem.

  - Látom, hogy min mérsz keresztül és nem tudom szó nélkül hagyni. Én...Én csak azt akarom, hogy jól legyél - csuklott el a hangom.

  - Te... - nézett rám hitetlenül, de még mindig érzelemmentes volt az arca, a hangja pedig rekedt és halk - Ne legyél már ennyire szánalmas.

  - Hogy...tessék? - billent oldalra a fejem.

  - Elhagytalak és folyamatosan bunkó voltam veled. Ezek után, hogy vagy képes sajnálni?

Ott akkor úgy éreztem, hogy egy óriási tört szúrnak a szívembe és vagy hatszor megforgatják. Úgy éreztem, hogy kezd kicsit megtörni a jég, de úgy látszik, csak erősödött. Még mindig nem tudtam, hogy miért hagyott el engem és annak ellenére, hogy segíteni akarok, tovább folytatni a bántásomat.

  - Miért bántasz lelkileg? - bukott ki belőlem könnyes hangon - Miért jó neked, hogy folyton ostromolsz a bántó szavaiddal? Jól esik neked? - keltem fel mellőle és a fülesemet kitéptem a füléből - Miért bántalmazol verbálisan? - csúszott ki a számon hirtelen.

  - Te nem tudod megérteni, hogy...

  - Hogy? - csordult ki egy könnycsepp a szememből - Talán te nem érted ezt az egészet. Annyira kötődőm még hozzád, hogy most is a te mentális egészséged érdekel, a sajátom helyett, ami egyszerűen a pokolban szenved éppen. talán te nem érted, hogy mit jelent igazából szeretni. Ezt tetted velem, de én...De én képes vagyok még mindig szeretni téged. Tudod miért? - hajoltam hozzá kicsit közelebb - Mert én tényleg szerettelek téged és ha valakit tényleg szeretsz, az nem múlik el egyik napról a másikra. Nem mind nálad.

  - Te vagy az, aki nem érti - lett kissé haragos a tekintete és teljesen könnyfátyolos.

  - Akkor mondd el, hogy megértsem...

Oikawa ahelyett, hogy bármit is mondott volna, csak az ajkába harapott, összeszorította a párnácskáit, majd oldalra nézett és egy könnycsepp kifolyt a szeméből. Ott voltunk egymás mellett, miközben mind a kettőnk lelke darabokban volt. Annyira, hogy képtelenek voltunk megbeszélni egymással azt, ami valójában bántott. Ki akartuk mondani a szavakat, hogy a másik megértse, akárcsak régen. Ez viszont nem sikerült. Nem tudtuk úgy megértetni magunkat a másikkal, ahogy régen. Ez pedig fájdalmas volt. Úgy éreztem, hogy ő mindössze egy fiú, akit valaha ismertem, de már nem tudom eldönteni, hogy kicsoda. És lehet, hogy ő maga is elveszítette magát már egy ideje.

  - Szeretlek. Még mindig. Kezd ezzel azt, amit szeretnél - suttogtam összetörten, és hiába akartam felmenni, nem sikerült. Valaki megakadályozott benne.

  - Mégis mi történik itt? - hallottuk meg Izumi hangját.

Mind a kettőnkbe belefagyott a szó, a kreolbőrű pedig odasétált az asztalhoz és váltogatta rajtunk a tekintetét.

  - Összevesztetek? - kérdezte, de mi nem válaszoltunk - Hogy nekem mennyire elegem van már ebből és a vitákból is.

  - Én mi rosszat tettem? - fordultam Izumi felé elszomorodva - Te is tudod, hogy meg akarom vele beszélni, de ő nem nyit felém.

  - Csak...hagyj neki időt - szólt furcsa hangon Izumi.

  - Időt? - néztem az unokatestvéremre, majd Oikawara - Tudja... - néztem vissza Izumira - Te tudod, hogy miért szakított velem.

  - Megbeszéltünk mindent este - vallotta be az unokatestvérem, mire Oikawara néztem, hatalmas nagy csalódottsággal.

  - Velem miért nem beszéled meg kettőnk dolgát? Komolyan ennyit számított neked ez a sok együtt eltöltött idő? Ennyire önző lennél? Komolyan így félreismertelek volna és azoknak van igaza, akik a Királyt látják benned? - remegett meg az ajkam fájdalmasan.

  - Nem vagyok ilyen, tudod jól! - förmedt rám Oikawa mérgesen, de a szemei még mindig gyengeséget mutattak és könnyeket.

  - De olyan se, amilyennek én megismertelek. Komolyan...Komolyan mondom, hogy el se kellett volna jönnöm ide.

  - [Név]... - nyúlt felém Izumi.

  - Bárcsak nem találtál volna rám, amikor begyógyszereztem magamat - nyögtem ki egy könnycsepp mellett és azon nyomtam ott hagytam őket.

Nagyon gyorsan futottam fel a lépcsőn és nem azonnal, de néhány másodperc múlva hallottam, ahogy valaki utánam fut. A szobámhoz érve azonnal benyitottam és miután becsaptam, belülről bezártam. Visszadugtam a  fülembe a másik fülesemet, ledobtam magamról a papucsot és az ágyba dőltem. Nyakig betakaróztam, miközben a kedvenc zeném szólt a fülesemben. Hallottam, hogy valaki veri az ajtómat, de az illető hangját nem. Emiatt csak feljebb nyomtam a zenét, lehunytam a szememet és halkan kiengedtem forró könnyeimet. Elfáradtam. Nem akartam mást, csak egyedül lenni abban a világban, ahol senki se bánthat. Lehet, hogy egyedül voltam benne, de így legalább nem kellett azzal foglalkoznom, hogy másik bánthatnak majd engem.