Fehér virág áldása (HOB, Hualian ff)

Negyvennyolcadik fejezet: Apa, Hua-gege-vel sírba kergetjük egymást

Maga mögött hagyva a tömegközeledést, Banyue sietős lépteivel mintha szárnyaka növesztett volna.

Sokáig elvoltak Pei Xiuval a könyvtár egyik eldugott sarkában a könyvespolcok közötti asztalnál. Kora este járt, de a Nap tündökölt, nyoma sem leendő sötétnek. Banyue nyugodt léptei fokozatosan gyorsultak az embertömegben, de a futáshoz kevés volt. Hátán nehezedő fekete táskája minden lépténél belerázkódott.

Banyue időnként megtorpant egy-két pillanatra, ám azután még gyorsabban járt, és bár már haza akart menni, attól a céltól az iránya az ellenkezőjévé lett, távolodott.

– .....

Bár sokfelé megfordult a városban, a felét sem látta, így gondolkodás nélküli sétája ismeretlen vizekre vitte. Nem tudta, merre jár. Az épületek, az üzletek, a kereszteződések, a reklámtáblák – semmi sem volt ismerős. De Banyue lábai tovább haladtak, néha-néha megállva.

Aztán egyszercsak bement a legközelebbi éjjel-nappali boltba. Kint meleg volt, Banyue szaporán vette a levegőt. Jólesett a benti hűvös. 

Az üzlet nem volt túl nagy. Alig jártak benne néhányan. Ketten a pénztárnál fizettek, ketten az újságoknál és könyveknél csöndesen olvasgattak, egy narancssárga ruhás nő pedig össze-vissza járt a sorok között szemlélve a korlátozott lehetőségeket.

Banyue az utóbbi példáját követte, némileg lassabban. Tett néhány tiszteletkört, mint aki megnézi a kínálatot és az árakat, majd ezután az széles ablaküvegtől messzi sarokba húzódott az instant levesek sorába, és elővette a telefonját.

Névjegyzékében három szám szerepelt, Xie Liané, Hua Chenggé és Pei Xiué. Banyue az elsőt nyomta meg.

– ..... 

Xie Lian nem vette fel. A telefon kicsöngött – hosszú percekig.

Legyen. Ha ő nem veszi fel, hív mást. Hívja őt. Nem feltétlen akarta abba az irányba vinni az ügyet, de annyira nem érdekelte, hogy ne tegye.

Megnyomta a második telefonszámot.

– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! – Valakinek a sikolya tört fel a telefon túlvégén.

– ..... – Banyue.

– Elhallgass! Yin Yu, vidd előlem – hallotta meg Hua Cheng szigorú hangját, aztán sokkal másabban úgy szólt Banyuéhez: – Mi az?

– Hallom, dolgozol.

– Mn... olyasmi. Mit szeretnél?

Banyue eddig is halkan beszélt, de erre a kérdésre adott válaszánál vigyázva suttogott:

– Amióta villamosra ültem, az az érzésem van, hogy figyel valaki.

Hua Cheng odaadó figyelemmel hallgatta.

– Már rég leszálltam, de még mindig úgy érzem, hogy követnek. Áll kint egy öltönyös férfi a megállóban, de már sok busz elment, ő pedig várakozik. Néha erre néz. Távolodtam a környékünktől, de már szeretnék hazafelé tartani.

– Jól tetted. – Hua Cheng hangja vérfagyasztóan hidegen csengett, és a kiérződő vérszomj nem Banyue ellen irányult. 

– Hívtam pa... apát – javította ki magát Banyue –, de nem vette fel. Valószínűleg még az uszodában van.

– Valószínűleg – értett egyet Hua Cheng. – Mondd, hol vagy most.

– Bejöttem egy kisboltba.