Talasszofóbia

Szörnyű ébredés, meg ami még jön

I.

Aina épp a mostanra megszokottá vált reggeli rutinját végezte. Vagyis óramű pontossággal igyekezett átkötözni a még alvó férfi sebeit. Pusztán arról a megrázó és rohadt kellemetlen tényről feledkezett meg egy pillanatra, ami a bokája sajgásáért felelős, mégpedig, hogy a férfi már nem volt sem eszméletlen, sem pedig altatásban.

Így mikor a lány gyakorlott mozdulattal kezdte kicsomagolni a csonkot, a kapitány szemhéjai felpattantak és ő maga pedig olyan hirtelen ült fel, hogy pusztán a lendülettől a karja maradékát tartó lány megtántorodott, majd a sérült bokája miatt magát megtartani képtelenül zuhant a fenekére.

A váratlan impulzus és a stressz, amit maga után vont, hamar felkavarta az amúgy sem nyugodt gyomrát, tehát ott hagyva csapot, papot, ahogy tőle telt és félig négy kézláb rohant a fürdőbe remélve, hogy eléri a mostanában túl sokszor látott porceláncsészét...

A kapitány egy ideig meglepetten bámult a lány után, de aztán a földön túli torokhangokból hamar megértette miről is van szó. A kezdeti bosszankodása hamar gonoszkodó nevetésbe csapott át, amivel nem is bírt leállni, míg egy nagyon dühös Ainát meg nem látott végre valahára reszkető térdekkel kikecmeregni a mosdóból. Akkor, habár a mosolyát meg sem próbálta eltűntetni, a nevetéssel felhagyott.

-Szóval... Tengeri beteg vagy? -szegezte rögvest a lánynak a kérdést. Aina szívesen elküldte volna melegebb éghajlatra, de sajnos a kellemetlen érzet a torkában azt sugallta, hogy nemsoká ismét vissza kell rohannia, ezért inkább sietve aktivizálta magát, és a beszédet a minimumra vette, hogy ezzel se fárassza egyébként is legyengült testét.

-Attól tartok... -sziszegte rekedtesen, majd visszatért a megkezdett kötéshez, hogy minél előbb kicserélje azt. -Ne mozogj! -rivallt rá a férfira, mikor az sokadjára rezzent össze a kellemetlenség fogalmát bőven kimerítő érzéstől.

-Akkor ne nyomkodd! -horkant fel a férfi.

-Látnom kell, hogy mennyire szilárd a varréteg! -védekezett az orvos. Nem szerette, ha kioktatják a saját munkájával kapcsolatban, többek között ezért is választotta inkább az állatokat, mint az embereket páciensként.

-Hogy-hogy téged hozott ide? -kérdezte a férfi nemsokkal az után, hogy Aina alaposan újra kötötte a sebet és már a mellkasi sérüléseket vizsgálgatta.

-Nem látok a fejébe... -válaszolta egyszerűen. -De gondolom nyomos indok lehetett, hogy más orvos szóba se állt veletek, vagy inkább meghalt volna, minthogy segítsen -a férfi erre hümmögött. Nos, a kalóz létnek a legrosszabbkor képesek előjönni az árnyoldalai, de nem volt ideje ezen pörögni, mert a lány egyszer csak se szó, se beszéd, félbehagyva a munkát felpattant. Hátra hagyva a férfit meztelen sebekkel.

-Killer szerint az a dolgod, hogy elláss -kezdte számonkérni, de csak egy szimpla „És"-t kapott válaszként. Mondhatom, nem volt boldogabb tőle. -Olyan messziről? Vagy csak félsz közelebb jönni? -pedzegette gonoszkodva. Aina lassanként összeszedte a polcokról, amire szüksége volt, de még nem ment vissza a férfihoz.

-Az úszás mellett a repülésért sem rajongom... -utalt a korábbi nem túl kellemes interakciójukra, amit végül talán még szerencse is, hogy csak a bokája sínylett meg. - Meggyőződésem, hogy azért van lábunk, hogy a szárazföldön boldoguljunk vele -magyarázta, miközben mustrálgatta az említett végtagokat. -De nem. Nem azért jöttem messze, mert félek, hanem mert kell valami a polcról és nincs nálam a teleszkópos karom. Szóval ha nem kérsz még egy löketet a tegnapi bódulatból, akkor...

-Ígérem, jól viselkedek! -az előző napból ugyan nem sok emléke maradt meg, de a gyengeség érzésére nagyon is élénken táncolt előtte. Nem vágyott rá újra. Talán épp emiatt is akart jobban csípkelődni a nővel, aki még a kelleténél jobban is tarthatott tőle. Hiába tért magához rekord idő alatt, elveszített egy kart és akármennyire élt is benne a tagadás, tudta, hogy most jó ideig nem lenne kifizetődő harcba bonyolódnia. Persze, a dokival csak elbánik, ha arra kerülne sor. -Hát vagy nem! -jegyezte meg kacéran vigyorogva.