Talasszofóbia

Üdvözöl a pokol

I.

Aina elég jó orvos volt. Nem szívesen foglalkozott emberekkel, mióta a nővérét elrabolták a kalózok, de annyi bizonyos, hogy mindenre, amit előtte megtanult tökéletesen emlékezett. Volt már dolga amputálással. Lábbal is, nem csak karral. Egy valami minden esetben közösnek számított ezekben a pácienseiben: hogy a testüket ért sokk akkora volt, hogy igencsak lassan tértek magukhoz utána. Az teljesen lényegtelen, hogy az illető mennyire volt fizikailag, vagy lelkileg erős, minden esetben ugyanaz a nóta. Ezért aztán nem csoda, hogy egyáltalán nem számított arra, ami történt.

Ez a férfi ugyanis nem csak, hogy nem volt eszméletlen, de határozottan őt bámulta, rögtön egy pillanatra rá, hogy kinyitotta szemeit. Nem csak úgy bámulta, mintha a szeme fókuszt keresne, hanem mint aki egyértelműen fel tudja fogni, mi is az, amit lát. Az orvos kezében meg is állt a tű abban a minutumban.

A férfi már nyöszörgött egy ideje, fájdalom csillapítóval akart enyhíteni a szenvedésén, de mikor előkészítette az injekciós tűt, egy narancs vörös szempárral nézhetett farkasszemet. Rémisztő és váratlan volt. Mintha a világ eltűnt volna és csak ez a kabin lebegne valahol időtlenül. Olyan lassúnak tűnt minden, hogy Aina lélegezni is elfelejtett hosszú pillanatokig. Lassú volt minden, kivéve a férfi mozdulatait.

Látta a lány, ahogy felé kap. Nem az ép kezével. A csonkot nyújtogatta reménytelenül. Szegény pára, fel sem fogta még igazán... Az orvos meg akarta nyugtatni, el akarta magyarázni, hogy minden rendben lesz, de amint nyugtató tenyerével a zavartan pislogó férfi homlokához ért, valami határozottan összeomlott és az a szörnyeteg, aki ájultan sem tűnt épp kismacskának, támadásba lendült.

Felült a fájdalmai ellenére és valami különös erőt használt, amely minden fémet, beleértve a tűt és a lány bokája körüli láncot azonnal odavonzotta, a magasba emelte.

Démongyümölcs használó! -rakta össze fejben azonnal az orvos, bár az információval nem sokra ment, mikor a lánc miatt hanyatt vágódott, majd rongybabaként emelkedett a magasba, amíg a férfi félig erejét veszítve vissza nem zuhant az elfeküdt párnákra.

Hangos, száradt torkú üvöltése rázta meg akkor a hajót, ahogy a szőkét szólította. Aina ösztönei üvöltöttek, de jól is tették. Ki kellett használnia a helyzetet és berohanni a mosdóba, ahol, amennyire a lánc engedte magára zárta az ajtót és még a légzését is leghalkabbra vette, hiába zihált, visszafojtotta a kezeivel. Nem vágyott még egy repülésre a férfi közreműködésében.

II.

Mikor Killerben tudatosult, hogy a kapitány hangját hallja, rohant, ahogy a lába bírta. Azt ugyan nem láthatta előre, mi fog történni, de a megérzései semmi jóra nem engedtek következtetni. Hallotta a lány sikoltását is és csak remélni tudta a nyikorgó padlódeszkákat taposva, hogy a kabin ajtaja mögött életben találja még.

Berontott, bár a hirtelen kirobbanó mágnesesség miatt elég nehéz volt áttörni a zárakon, sikerre vitte a kihívást, ahogy vállból nekifeszült a nyílászárónak. S mikor az hangos reccsenéssel végül kinyílt, a szőke tekintete rögtön a láncot kereste és annak végét, ami a mosdó ajtó mögött tűnt el. Ha be tudott futni oda, akkor él. Élnie kell! Ezt sulykolta magában, de nagyon jól tudta, hogy a neheze még így is hátra van.

A vörös sötét árnnyal a szemei előtt ült az ágyon. Mintha valami ördögi erő venné körül, a légkör fojtogató volt. Félelmetes. Egy igazi démon, legalábbis bárki idegen így írta volna le a félkarú kapitányt, aki az ágyban gubbasztott. Látszólag pedig mintha észre sem vette volna a belépőt.