A Bóbiták Hajnala | ✓

11

Míg én csak abban vagyok jó, hogy mindent tönkre vágjak az életemben. Sóhajtva hunyta le a szemeit.

– Nem akarsz egy csajos estét vágni? Csak mi, semmi fiú, semmi bonyodalom. Kezdek begolyózni ettől az egésztől. Ki szeretném engedni a gőzt, de nem megy. Lefekszem egy csomó emberrel, ez régen segített most meg... mintha már ez sem jönne be! Folyton veszekszem Izoldával és ez a fránya hallucináció se segít! – hadarta az eget kémlelve. Égette a szemeit a világosság, de ez az irritáció legalább annyival szolgált, hogy tudta, hogy életben van még.

– Hallucináció? – Hanga meg akart szabadulni ettől a hülye naplótól és a gondolatoktól, de nem ment neki!

Tekla felnyögve tornázta fel magát. – Hülyének fogsz nézni, de mostanában néha csak nézem a sötétséget és úgy látom a dolgokat mintha fényes nappal lenne! És úgy érzem, mintha elvesznék ebben a dologban, hogy senki se lát! – kelletlenül nézett Hangára, de ő addigra már talpon volt és idegesen rágcsálta a körmeit. Vörös haját egy lófarokba fogta.

– Én is látok dolgokat. Andor is, és Mendel pedig hall valami halandzsát. Nem tudom mi lehet ez! – kétségbeesetten rázta a fejét. – És megtaláltam Dodi naplóját, ugyanezekről ír benne. Mintha lenne itt valami több, amit először talán észre se vesz az ember! Egyenesen megőrülök tőle, folyton ezen kattogok!

Fáradtan dőlt el újból a puhára nyírt fűszálak között.

– Király, mind meghalunk. Egymás után fogjuk levetni magunkat a diófáról!

Hanga kimerülten felnevetett, de mindez addig tartott, míg a mamája meg nem jelent a teraszon.

– Vendéged érkezett! – Egy gyengére sikeredett kacsintás mellett lépett odébb és egy apró mosolyt küldött a megjelenő Sebesnek.

– Ezt nem hiszem el! – motyogta tehetetlenül, de Tekla vigyorogva bökte oldalba.

– Nos jó mulatást, toljuk azt a csajos programot! – susogta titokzatosan, majd egy puszival elköszönve Sebestől ugrálva hagyta el a kertet.

Egy pillanat volt az egész, az egyikben Tekla még mellette hevert a másikban pedig már üresen tátongott a kert és csupán az összenyomódott fűszálak rikoltották, hogy egykoron volt itt valaki. Átkozta a lányt, hogy kettesben hagyta Sebessel, de a másik fele pontosan erre vágyott már hetek óta.

Ülésbe tornázta magát, majd lesöpörve magáról a koszt egy gyenge mosollyal várta, hogy válasszal szolgáljon Sebes.

A fiú percekig csak figyelte Hangát. Gömbölyű arcát, a virító szeplőket és a telt, duzzadt cseresznyepiros ajkakat. Megköszörülte a torkát és lassú léptekkel közelítette meg a lányt.

Még sosem érzett ilyet. Sose érezte azt, hogy egy lány ennyire vonzotta volna. Volt dolga lányokkal, nem is eggyel, de Hangával minden más értelmet nyert. Tőle nem csak egy éjszakát szeretett volna, igazából azzal se volt tisztában, hogy mit szeretett volna.

Pedig ő mindig tudta mit akart, meg voltak a céljai, terveket szőtt hogyan érhette volna el őket és most mégis tehetetlen volt. Itt állt vele szemben és még a szavakat sem találta, csak figyelte őt. Meg akarta örökíteni, viszont látni ezt az arcot egy fényképen. Csak ennyit akarok! Mintha most először el akart volna szakadni attól, ami ő volt és elindulni egy furcsa, kitaposatlan ösvényen. Megrémisztette a tudat, hiszen ez pontosan olyan tett lett volna kívülről nézve, amit tőle már megszokhattak, de mélyen legbelül ez mégis egy új oldala volt. Az, ami még számára is ismeretlen volt.

Végignézett a lányon, egy egyszerű fehér trikó és egy rendkívül rövid, vérvörös szoknya fedte a testét, ez mégis annyira hangás volt. Alig ismerte, de azt már most tudta, hogy a lány öltözködése valahogy felfedte az igazi énjét. Tett egy tétova lépést felé és megejtett egy mosolyt.