𝐶𝑠𝑜́𝑘𝑜𝑙𝑗 𝑚𝑒𝑔, 𝑎𝑚𝑖𝑘𝑜𝑟 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑎𝑘𝑎𝑟𝑠𝑧 //𝐶.𝐿. 𝑓𝑓.

𝐷𝑖𝑒𝑐𝑖

-Nem, nem tudja, hogy megyek! -állok meg egy pillanatra. -És nem, nem mondhatod el neki, hogy megyek! -mondom mielőtt megszólalhatna.

-Ahjj Melodyyy! -sóhajt egy nagyot a telefonon keresztül, 'mintha kínoznák' forgattam meg a szemem. -Tudod, hogy képtelen vagyok titkot tartani!

-Hát most meg kell próbálnod Lando. Vagy kénytelen leszek megkérni Lorellyt, hogy hasson rád. -fenyegetem meg.

-Azt nem mernéd! -lesz hirtelen komoly a hangja.

-Biztos vagy benne?! -kérdezek vissza.
Kis szünet után újra megszólal.

-Jó...oké. Befogom a szám, nem mondok semmit. -ígéri. -Majd kerülöm vagy valami. -teszi hozzá, én pedig elmosolyodom.

-"A Firenzéből Austinba tartó járat utasait várjuk a B10-es kapuhoz."  -hallom a reptér bemondót.

-Köszönöm. Most viszont le kell raknom, mindjárt indul a gépem. -magam után húzva a bőröndömet elindulok a kapu felé. -Ott találkozunk.

-Jó utat. Itt várunk. -köszön el ő is.

A gondolat, hogy elmegyek az e heti futamra pár hete már foglalkoztatott. Most pedig itt vagyok és éppen felszállok az Austinba tartó járatra. A szüleimen és a húgomon kívül nem tud róla senki.
Ja és persze Landon kívül, aki hallgatózott és így megtudta mit tervezek. Muszáj volt felhívnom még mielőtt felszáll a gép, nehogy elrontsa a meglepetést.

Charles-nak sem szóltam az érkezésemről. Úgy volt, hogy csak a végső, évad záró futamra megyek Abu-Dhabi-ba, ami egy hónap múlva lesz. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de nem tudok addig várni. Utoljára Monzában találkoztunk szeptember elején, most pedig novembert írunk. Alig várom, hogy láthassam. Élőben.

Na meg persze a barátaimat is.
Úgy érzem mióta újra beléptem a paddock területére visszajött a rég elfeledett érzés. Ott szeretnék lenni, és megtapasztalni újra azt a szenvedélyt és izgalmat a sport iránt amit oly sok évig nem éreztem. Vagy inkább elnyomtam magamban. Ott szeretnék lenni, szurkolni a barátaimnak és a családomnak.

Úgy érzem cserben hagytam őket. Az elmúlt 2 évben nem voltam ott nekik. Ám ők végig ott voltak mellettem. Valahogy meg kell köszönnöm ezt nekik, vissza kell adnom amit kaptam tőlük. A szeretetet és a támogatást.

                        _•_•_•_•_•_•_•_•_•_

-Uhuhuh Mel!! -rohan felém a szőke hajzuhatag. Majd olyan lendülettel ugrik rám, hogy majdnem hátraesem. -Úúgy hiányoztál!

-Hé. Hé Lo. -próbálok beszélni, de minden levegő elszállt a tüdőmből. -Ne.. nem kaphh o lehh vegő. -mondom szakadozva, mire végre lemászik rólam és elenged. -Csak 3 hete nem láttuk egymást, és majdnem minden nap beszéltünk!

-Ez nem igaz. Mindig foglalt voltál, és a monacói hercegeddel beszéltél. -néz rám cinikusan.

-Tőled nem kapok ilyen fogadtatást? -fordulok Lando felé, aki egy napszemüvegben és baseball sapkában áll kicsivel Lorelly mögött. Inkognitóban van.

-Nem vagyok ugrándozó kislány. Nem illik hozzám! -sziszegi komolyan, keresztbe font karral.

-Tudod. -hagyok egy kis szünetet. -Hiányzott ám a morcos éned! -jelentem ki. -Elég szórakoztató. -erre már felfigyel, és lekapja a szemüvegét a fejéről.

Sokan azt hinnék ettől majd mérges lesz, de jól ismerem, tudom hogyan zökkentsem ki. Most pedig már mosolyát visszatartva néz vissza rám.

-Na gyere már. -mondom neki várakozva. Megforgatja a szemeit és elindul felém.