𝐶𝑠𝑜́𝑘𝑜𝑙𝑗 𝑚𝑒𝑔, 𝑎𝑚𝑖𝑘𝑜𝑟 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑎𝑘𝑎𝑟𝑠𝑧 //𝐶.𝐿. 𝑓𝑓.

𝐶𝑖𝑛𝑞𝑢𝑒

-Majdnem mindnyájan itt vannak. Ha ideértek, és mindenki leült, kezdődhet a vacsora. Kisebb köszöntő beszéd, és utánna el is kezdheted. -jött oda hozzám Vincenzo, majd azzal a lendülettel távozott is.

Péntek este van. Az étteremben vagyok és éppen a pult mellett várom -kezemben egy itallal- ,hogy mikor mehetek fel a terem végében elhelyezkedő kisebb emelvényre.

Sokan voltak, legtöbben férfiak, viszont akadt pár csodálatos ruhákban pompázó hölgy is.
Azt hittem a méregzöld, talpig érő, hátul kivágott szatén ruhám, kicsit túlzás lesz. Körbenézve viszont elfogott a megnyugvás, hogy kicsit sem lógok ki a sorból. Barna, hullámos hajamat pedig feltűztem egy kisebb kontyba, hogy ne zavarjon miközben játszom.

Körbe pillantva és jobban szemügyre véve a termet, a díszítés lenyűgöző, az étterem pompázik. A kisebb nagyobb asztalok szétszórtan helyezkednek el a teremben. Fehér terítővel és elegáns krémszínű terítékkel dekorálva.

A helységben már elég sokan voltak. A létszám elérhette a százat, de a tömeget elnézve akár a százötvenet is. Pontosan én sem tudom. Ezt az információt elfelejtettem megkérdezni Vincenzo-tól.

Az emberek kisebb köröket kialakítva beszélgettek egymással. Páran már az asztaluknál csevegtek, és koktéljukat szürcsölgetve nevetgéltek.

    A tömeg nem igazán riasztott el. Volt már alkalom, hogy mások előtt kellett játszanom. Egyébként is, a vacsora alatt fogok zongorázni és énekelni. A többség el lesz foglalva az étellel és a társaság többi tagjával. Úgy mond 'háttér zene' leszek.

Nem zavar, tényleg. Tudtam mire vállalkozom. Ha zavart volna el sem fogadom a kérést. Viszont szerettem volna segíteni Vincenzo-nak.
Ez a legkevesebb amit tehetek. Különben is csak a vacsoráról van szó. Egy-két óra.

    Gondolataimból a mikrofon, szercsenő, összehasonlíthatatlan hangja röpített vissza.

A színpad felé néztem, ahol egy férfi állt a mikrofon állvány előtt. Kezével kétszer háromszor a mikrofon tetejére ütött. Majd egy viccet elsütve -melyen többen felkuncogtak- belekezdett a nyitóbeszédébe.

Ekkor már nem figyeltem. Utamat az emelvény felé vettem, hogy elfoglalhassam helyemet a zongora előtt. A fal mellett elslisszolva, észre sem vettek.

Mikor odaértem az oldal lépcsőhöz. A jobb kezemmel, kezembe fogtam a ruhám oldalát, és fellépkedtem a három lépcsőfokon. Elfoglaltam a helyemet, és mire a férfi befejezte a beszédét, és kellemes estét és időtöltést kívánt a vendégeknek. Én már teljes mértékben készen álltam a kezdésre.

Mire leért és elfoglalta a helyét az első asztalnál, bele is kezdtem. Felemeltem a kezeimet és lenyomtam az első billentyűt.

Többet már fel sem néztem, a dallam elsodort. Teljesen átadtam magam a zenének. Csak én és a zongora. A dalok egymás után jöttek. A harmadiknál elkezdtem énekelni, nem teli torokból, inkább csak halkabb hanglejtésben.

Nagyon gyorsan eltelt, az idő. Erre csak akkor jöttem rá, amikor a tarsolyomban levő utolsó dalt játszottam. A záró akkordot lenyomva, felnéztem. Nem számítottam semmire, ám valaki elől elkezdett tapsolni, és az akcióját többen követték. Felálltam körbenézve meghajoltam, és megköszöntem a tapsot.

A hangszórókból elindult a zene. A vendégek visszafordultak és folytatták tovább a beszélgetéseket. Többen már állva diskuráltak, vagy elindultak a kijárat felé, hogy szívjanak egy kis friss levegőt.