ᴀɴɴᴏʏᴀɴᴄᴇ

𝟐𝟏. 𝐟𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

Sasuke akkor jött rá, hogy az egész tegnap este nem csak álom volt, amikor a kanapén ébredett elgémberedett tagokkal.
Mégis mikor aludtam el?

Sasuke szörnyen érezte magát, annyi gondolat kavargott a fejében, hogy majd beleőrült. Mégis miről nem tud még? Mit rontott el...úgy az egész életén kívül?

Hunyorogva nézte a plafont, és igyekezett rendet tenni a fejében, azonban ez nehezebb vállalkozásnak tűnt, mint gondolta. És a folyamatos zajongás mögötte nem sokat segített a dolgon.
Beletelt egy kis időbe, mire teljesen felfogta mi is történik, akkor viszont összevont szemöldökkel nézett át a válla felett.

Bátyja a konyhában fütyörészve készített valamit. Úgy alapjában véve zavarta Sasukét a csendes szenvedésben, úgyhogy felháborodva szólalt meg:
-Itachi! Hogy tudsz fütyülgetni valami idétlen számot, miközben én-itt szinte hisztérikus állapotban maga felé mutogatott-éppen óriási szarban vagyok?!
Sasuke utoljára kisfiúként mutatott ki ennyi érzelmet, mint most, és ez mindkettejüket ugyanúgy meglepte.

-Tudod, Sasuke, nem igazán értem, miért vagy ennyire kiakadva-jegyezte meg Itachi, két tányérat téve az asztalra. Az előbbi meghökkentségnek nyomát sem mutatta, inkább igyekezett fordított pszichológiát alkalmazni butus kisöccsén, aki nem úgy tűnt, mint aki végre cselekedni is képes lesz.

-Suigetsu haragszik rád, igen. De nem te hangoztatod folyamatosan, hogy mennyire idegesít téged? Legalább megszabadultál tőle.
Sasuke nem tudott erre mit mondani. Nem is kellett, mert testvére a reggelit tálalva újból megszólalt.

-És Sakura...nem mindegy neked, mi van vele? "Nem érdekel, hogy mi van vele. Nem akarom tudni, hol van, mit csinál, kivel van, hogy van. Semmit sem akarok tudni." Ezeket te mondtad, emlékszel?-Itachi halálos nyugalommal szedett öccsének a rántottából, miközben Sasuke csak ült a kanapén és lefagyottan nézte őt. Persze, hogy emlékszik, de Itachi hogy tudta szóról-szóra visszaidézni?

-A lényeg, hogy nem szereted, igaz? Folyton ezt hajtogattad neki, nekem, Narutónak, magadnak. Nem szereted a lányt, tehát teljesen felesleges bármit is tenned. Most pedig gyere és egyél!

Sasuke képtelen volt bármit is mondani. Lehetetlen volt most bólintani, helyeselni és csak leülni megenni azt a hülye tojást. Nem is szereti a tojást! Hülye Itachi. Hülye, hülye, hülye alkohol. Hülyeség az egész. Nem tehetett úgy, mintha semmi sem történt volna!

Felpattant és mint akit üldöznek, magára rángatta a cipőjét. Kirohant az ajtón, bevágta maga után. Rohant, rohant, rohant.

Itachi viszont magában mosolyogva leült az asztalhoz, és életében először igazán büszke volt arra, milyen pókerarccal áldotta meg az élet. Elégedetten látott neki az evésnek, közben drukkolt idióta öccsének, hogy végre a helyes döntést hozza. És a megfelelő lányt csókolja meg...

Sasuke nem érezte kimerültnek magát, észre sem vette mennyire sajog már a lába, csak futott. Közben csakis arra tudott összpontosítani, hogy mekkora egy seggfej volt. Akkora egy bunkó, egy utolsó szemét, de Sakura...Sakura kitartott mellette. És szerette. Istenem, mennyire őszintén szerette!
Erre Sasuke? Eltaszította magától, és ezért valószínűleg örökké utálni fogja magát.

Ahogy emberek mellett haladt el, akik valószínűleg udvariatlannak hitték, nem látott mást, csak őt. Annyira nagy barom volt, hogy egészen idáig nem vette észre! Az, hogy évek óta folyamatosan csak rá tud gondolni? Hogy amint lerészegedett, volt bátorsága megcsókolni? Azt a szörnyű érzést, amit akkor érzett, ha elképzelte valaki mással? Hogy a francba nem vette észre?!

Megpróbálja majd helyrehozni, ezt megígérte magának, azonban előtte el kell intéznie még valamit.

Suigetsu nem volt másnapos. Suigetsu már nem is igazán érzett semmit. Hajnali háromkor Juugo szinte behajította lakásuk ajtaján és ágyba dugta, hiába ellenkezett. Az óriás most kávét főzött maguknak, a fekete löttytől remélte, hogy helyrehozza Suigetsut.
De a fiú tudta, ezen a kávé nem segíthet. Talán ha fejbeverhetné Sasukét, csak egyetlen egyszer.