Fizetős Randi / Larry Stylinson ff.

19.

Harry:

- Figyelsz te rám? - bök oldalba Patric, a csoporttársam, és az utóbbi időben az egyetlen barátom Zaynen kívül.

- Bocs, elkalandoztam! Mit mondtál? - nézek a kék tekintetbe, ami most fürkészve próbál kiigazodni a viselkedésemen.

- Mondom Jacob most is téged bámul! - suttogja izgatottan. Az említett felé pillantok, majd vissza a barátomra.

- Tudod, hogy nem akarok tőle semmit! - nézek vissza magam elé, ahol a félig összetúrt menza kaja van.

- Nem sírhatsz örökké azért a Louisért! - pirít rám sokadjára.

- Szerintem ezt már megbeszéltük. Hazamegyek. Holnap találkozunk, Patrick. - állok fel az asztaltól, majd magamhoz véve a táskámat elindulok az autóm felé. Túl sok dolog történt az elmúlt fél évben, és már én sem vagyok ugyanaz a fiú, mint aki anno idejött összetörve. Az első napok a mai napig egybefolynak.

Sírva nyitom ki a salisbury lakásomhoz képest tényleg apró kis otthonom ajtaját. Ez a ház egy zöldövezetben van Staffordban. Apró kis verandával, és a ház hátulján egy kisebb medencével. Benyitva látom, hogy minden ragyog, sehol egy porszem. Lina, a házvezetőnő szép munkát végez. Minden héten kétszer eljön, hogy letörölje a port, hiszen más dolga nincs, cserébe pedig jócskán megfizetem a fáradalmait. Mivel nem szeretnék senkivel sem érintkezni, így a nappaliban leülve bekapcsolom a mobilomat, hogy írjak egy SMS-t Linának, hogy lemondom a munkát bizonytalan időre, mert idejöttem, és most nem szeretnék senkivel sem találkozni. Szerencsére nem faggat, és csak annyit válaszol, hogy ha mégis szükségem van rá, csak szóljak neki. Zayn és Liam szinte megállás nélkül írtak az alatt a 3 óra alatt, miközben én már Stafford felé hajtottam, de nem reagáltam nekik. Hogy megnyugodjanak, Zaynnek írok egy üzenetet, hogy minden rendben velem, majd jelentkezem, de most kell egy kis idő. Választ sem várok, csak kiveszem a telefonból a SIM kártyát, és csupán azt hagyom benne, amit a szüleim ismernek. Minden alkalmazást, amivel kapcsolatba tudnának velem lépni, letörlök, és végre hagyom magamat átadni a fájdalomnak.

Napok teltek el, mióta itt vagyok, amikor egyszer csak megszólal a mobilom. Apám hív. A besötétített szobában csak a kijelző ad némi fényt, mert a redőnyt azóta sem húztam fel.

- Szia apa! - köszöntöm, amint fogadom a hívást.

- Mégis hogy tehetted ezt velünk, Harold? - üvölt a fülembe minden előzmény nélkül.

- Tessék? - ülök fel az ágyban és kihangosítom, mert úgy kényelmesebb.

- A saját éttermemben? Igen? Muszáj volt neked pont egy prostituált férfit az én éttermembe vinni? Az előbb hívott Mr. Calder! Ő is ott volt aznap, és szólt, hogy tud róla, mit csinál az az alak! Szégyent hoztál a Styles névre! - acsarkodik apám, és nekem a gondolatra összeszorul a szívem. Az egyik kedves emlékem ez, Louisval az étteremben lenni, majd miután elindultunk haza, végig kézen fogva sétáltunk.

- Már vége van, megnyugodhatsz, apám. Egyébként nem furcsa, hogy Mr. Calder ennyire jól tudja, mit dolgozik Louis? Gondolkozz már el! - mondom ki gúnyosan.

- Fejezd ezt be! Hogy van a képeden bőr megvádolni azt a becsületes embert? Huhh? Amúgy is, egyáltalán nem érdekel, ha vele vagy, mert innentől kezdve nekem nincsen többé fiam! Mocskos buzi vagy, semmi több! Természetesen befagyasztom a számládat és a Salisbury lakást is felejtsd el! Költözz ki onnan és menj ahhoz a szarházi alakhoz aki miatt bemocskoltad a nevünket te férfiak szégyene! Már telefonáltam az egyetemre is, szóval elfelejtheted, hogy odamégy! Az igazgató nem fog felvenni! Oda nem kellenek ilyen selejtes genetikai hulladékok, mint te vagy! - üvölti, majd megszakítja a hívást. Ennyi volt. Még szerencse, hogy erről a házról nem tud apám.