Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

138. Tovább

Április 13. (hétfő)
- Nagyon bepánikoltam, olyan volt az egész, mint ha nem is lenne valódi, de ezzel egyszerre félelmetesen valódi volt - meséltem csak az emlék hatására is ezerrel dobogó szívvel.
- Mint ha a testeden kívül kerültél volna? - kérdezett rá Nóri, a pszichológusom.
- Olyasmi - vallottam be - Nyilván egész úton nagyon rossz érzésem volt, szörnyű, nagyon féltem, végig éreztem, ahogy ver a szívem, légszomjam volt, remegtem, mint ha fojtogatott volna ez az egész, olyan dolgoktól is megijedtem, amiktől alapból lehet, hogy nem is ijedtem volna meg ennyire, aztán volt az a pár másodperc, egy pillanat, ami az egésznek a csúcsa volt, akkor erősödött fel minden egyszerre, minden kitört, nagyon megrázó volt, tényleg egy pillanat volt, de olyannak éreztem, mint valami lassított jelenetet, utólag visszagondolva is olyan, az egész, mint ha egy rémálom lett volna. Annyira megrázó volt, hogy el se hiszem, hogy átéltem. Pláne, ha belegondolok, hogy ha csak egy sofőr egy másodperccel később reagált volna, és rengeteg ilyen alkalom volt, már nem ülnék itt, nem is értem, hogy... - fakadtam ki - Fel se fogtam még az egészet teljesen. Ilyen pánikrohamom se volt még soha, nem talákoztam ilyen élethelyzettel ezelőtt.
Anyáéknak is elmeséltem a péntek esti eseményeket a hétvégén, nyilván nem így, kicsit szépítve, Apának a kellemesebb verziót hallva is bicska nyílt a zsebében, Csenge barátjának címezve, megnyugtattam őket, de én azért nem nyugodtam meg, tizennyolc múltam, magamtól kerestem fel Nórit újra, legalább egy vagy két beszélgetésre.
Szükségem volt rá.
De most nagyon előreugortam, térjünk vissza egy kicsit időben.
- Mi a baj, Szöszi? - kérdezte Casso aggódva még akkor éjszaka, miután otthagyva az egészet, a családi találkozót, rámtalált a lehajtónál, megöleltem, és megszédültem előtte kétszer is sorozatosan, ahogy elengedtük egymást.
- Nem tudom, olyan, mint ha... - szólaltam meg elhalt hangon, de eszméletlen nehéz volt kiejteni a szavakat, alig jutottam levegőhöz, ő pedig ezt észre is vette, aggódva közelebb lépett hozzám, majd ahogy eszméletlenül összeestem, elkapott, hogy a karjaiba hulljak.
Ennek a hirtelen infarktus miatti ájulásomnak valószínűleg szívritmuszavar lehetett az oka, a stressz, vagy hogy előtte nemsokkal be is vágtam a fejem, vagy mind egyszerre, szerencsére eszméletvesztésen kívül maradandó bajom nem lett, már ha ez nem lenne elég.
Voltam orvosnál, kardiológián, ezeket mind ott mondták - Casso, amikor összeestem, hívott mentőt, ott helyben kezeltek, később Casso hazavitt, majd átadott a már értesített, és szörnyen aggódó szüleimnek.
A hétvégén Casso többször is volt velem, nem volt túl nyugodt a péntekiektől, az autópályás, életveszélyes történettől kezdve, az út szélén egyedül sírós ácsorgásomon át, a hirtelen szívinfarktustól való eszméletvesztésemig.
Sorozatosan rémesen megijesztettem, megkönnyebbült, hogy jól vagyok, majd megijesztettem újra, megértem, hogy ő is kivan tőle és nem kicsit aggódik értem.
A családja nyilván tudomást szerzett a történtekről, a hétvége folyamán a barátnőim is megtudták, és Csenge is - ő nem tőlem.
Amikor ma reggel Cassoval megérkeztünk a sulihoz, Csenge már ott volt a többiekkel, majd ahogy meglátott engem, odasietett hozzám.
Különvonultunk ketten.
- Jézusom, Leni, ne haragudj, bocsánat, tényleg, én nem tudtam, azt se, hogy buliban volt, ha tudtam volna... - temette a tenyereibe az arcát kétségbeesetten.
Rengetegszer bocsánatot kért, tényleg úgy tűnt, hogy felemészti a bűntudat, pedig neki nem is nagyon volt köze ehhez, nem tehet róla.
Ezt hamar mondtam is neki.
- Esküszöm, nem tudtam, hogy bulizni volt pénteken, már rengetegszer ültem mellette kocsiban, egyszer se volt ilyen... - magyarázkodott tovább.
- Hát... - nevettem el magam feszülten.
Most mégis.
Csenge elmondása szerint beszélt Gereccsel tegnap, össze is veszett vele, hogy ezt hogy gondolta, de nem ő volt az egyetlen, aki finoman szólva ellenszenvet érzett a sportsulis sráccal kapcsolatban, gyakorlatilag mindenki ki akarta nyírni, a szüleim, Enikő, Lili, Saci, Lotti, Casso, Ricsi, Laci, Andris, Napsugár, konkrétan mindenki a közelemből, merész volt, hogy Gerecs ennek ellenére tanítás után, amikor jöttem ki a suliból, és akkor épp egyedül voltam, odajött hozzám.
- Szia - köszöntem neki kimérten.
- Helló - túrt a hajába zavartan - Figyelj, tudom, nem sokat segít, de... - vett elő egy pár virágot maga mögül - Rohadtul sajnálom, komolyan.
Erre nem nagyon tudtam, hogy mit reagáljak.
Feszülten elnevettem magam.
- Hogy vagy? - kérdezte kellemetlenül megvakarva a tarkóját.
- Majdnem meghaltam, aztán szívinfarktusban elájultam a lehajtó mellett, ha nincs ott a barátom, akkor ráadásul tök egyedül. Kezeltek mentők, orvos, kardiológus, ma délután megyek pszichológushoz. Jól vagyok - zártam le végül a felsorolásomat, enyhe iróniával.
Gerecs kínosan lehunyta a szemét, erre nem nagyon lehetett jó választ adni.
- Ne haragudj - szólalt meg végül.
Pislogva néztem rá.
- Nem a harag a legjobb szó arra, hogy három napja majdnem meghaltam miattad az autópályán - hitetlenkedtem.
- Tudom, kurvára sajnálom - ismételte meg.
Zavartan felnevetve próbáltam erre valamit mondani, de nem tudtam, csak hitetlenül széttártam a karom.
Erre most mégis mit mondjak?
Gerecs kényelmetlenül összeszorította az ajkát, majd odatartotta nekem a virágot.
Kínosan elnevetve magam, elvettem, bár legszívesebben nem ezt tettem volna, de elvettem.
- Egyáltalán... - szólaltam meg aztán - Tudom, hogy mi eddig nem nagyon beszéltünk, meg nem sok közünk van egymáshoz, de Csengével már napok óta lebeszélted, hogy hazaviszed őt is meg engem is kocsival, hogy jutott eszedbe inni előtte?
- Szarul hangzik, tudom, de rohadtul elfelejtettem, hogy viszlek titeket, aztán Csenge szólt, hogy jöjjek... mit tudom én - túrt a hajába feszülten - Hb-ből léptem le.
Vontam egyet a szemöldököm, éreztetve vele, hogy megvan a véleményem.
- Jó, köszönöm, hogy legalább idejöttél, de hagyjuk is ezt inkább - zártam le a témát, majd az idegrendszeremet megkímélve kikerültem volna, amikor meghallottam magam mögött valamennyivel a suli kijárati ajtajának a csapódását, és szinte megéreztem, hogy ki jött ki rajta, Gerecs pedig hamarabb látta, úgyhogy inkább lelépett.
Megfordultam, Casso volt az.
- Ez komoly? - kérdezte tőlem Casso egyszerűen a virágra nézve.
- Teljesen - bólintottam kínosan elnevetve magam.
- Utána megyek, basszameg - indult meg, de utána kaptam a karjánál.
- Ne, kérlek - kértem meg.
Casso döbbenten fordult vissza hozzám.
- Mi? - nevette el magát hitetlenül, feszülten.
- Ne menj utána - ismételtem meg - Semmi értelme.
- Leni, a telefonban, amikor felhívtál, pár percig biztos voltam benne, hogy karambolozott úgy, hogy a kibaszott kocsijában vagy, csak azért, mert be volt baszva, konkrétan vagy nem élted volna túl, vagy minimum lehetett volna kihívni vagy négy mentőt és most reménykednék, hogy életben maradsz, amiről kurvára ő tehetne, összeestél miatta eszméletlenül előttem, boldogan megyek sittre, baszki, ha megölöm - közölte hitetlenül.
- De már vége, nincs értelme, nem akarom, hogy miattam...
- Leni, baszki, majdnem meghaltál, el is hittem jónéhány pillanatra, felfogtad ezt???
- Igen, képzeld, pontosan jól tudom!
- Akkor? Kaptál egy virágot, kurva jó. És?
- És így is két óra múlva vár a pszichológusom, nem akarom, hogy bármi rontson még ezen az egészen! Tudom, hogy mi történt, hidd el, hogy felfogtam, hidd el, hogy én tudom a legjobban, három napja volt, még most is remeg a hangom, összeszorul a torkom, a gyomrom, olyan sebességgel ver a szívem, hogy bármikor kész vagyok megint összeesni, ha szóba kerül a téma, ha csak eszembe jut, tudom, hogy dühös vagy, én is az vagyok, hogy őt hibáztatod mindenért, ami történt, és ami történhetett volna, én is így vagyok vele, én is nagyon sok mindent érzek, de ez nem segít azon, hogy feldolgozzam és hogy túl tudjam tenni magam a történteken! - tört ki belőlem őszintén.
- Oké, én meg nem tudom túltenni magam! - vágta rá - És nem is akarom!
- Akkor megkérlek, hogy próbáld meg!
- Túlteszem magam ennyi idő alatt azon, ha bebasztam a térdem valahova, nem azon, hogy részegen vezettek veled sötétben, autópályán, telefonban, száz kilométerre tőlem, végighallgatom, ahogy kurvára majdnem balesetetek van, vagyis igazából az van, azt se tudom, hogy élsz-e még, hogy épségben vagy-e, aztán negyed tizenkettőkor sírva találok rád a kibaszott semmi közepén és hívhatom a mentőt, mert összeestél szívinfarktusban!
- És ezen mit segít, ha még ráfejelsz egy balhéval? Rajtam őszintén semmit.
- Nem, Leni, te csak tudod, hogy mi történt, nem fogod fel a súlyát, ha felfognád, most rohadtul nem védenéd be - hitetlenkedett.
- Nem bevédem, egyes egyedül magamat védem, nem érted?
- Hát nem nagyon - röhögte el magát feszülten.
Erre nem tudtam mit mondani.
- Az életeddel játszott, Leni, tizedmásodperceken múlt, csak azért, mert úgy gondolta, hogy bebaszva jó ötlet hazavinni téged, egyáltalán hogy a faszomba képzelte azt, hogy beülhetsz mellé, ezek után hogy vagy képes úgy hozzáállni, hogy ne nyírjam ki most azonnal és nézzem végig, ahogy elsétál? - kérdezte kikészülve.
- Mert ez nem róla szól, és ne haragudj, de rólad se, egyes egyedül azért állok hozzá így, mert magammal törődöm! Mert nekem semmivel se lesz jobb, hogy leütötted, hogy megverted, nem lesz jobb végignézni, hogy na most megkapta, hogy bűnhődhet, nem lesz jobb azon is aggódni, hogy veled mi van, mibe keverdsz már megint...
- Pont leszarom.
- De én meg nem! Nem lesz jobb attól, hogy Csengét is kellemetlen helyzetbe állítjuk, még ennél is kellemetlenebbe, nem törlődnek el az események attól, hogy utána mész, semmit nem old meg, nem fogom tudni könnyebben feldolgozni az eseményeket, nem fogok tudni hamarabb továbblépni rajtuk, csak rontana az egészen, ezért nem, nem akarom, hogy utána menj, akármit is érzel, éreztél, hidd el, átérzem, megértem, de nem akarom!
- A barátod vagyok, Leni, tudod, milyen szereped van az életemben, a gondolatát is gyűlölöm annak, hogy...
- Igen, és megértem, de nem te ültél ott! Nem te kerültél életveszélybe másodpercenként, nem a te életed forgott kockán minden egyes megtett méterrel, nem te karamboloztál majdnem, nem benned voltak azok a halálközeli érzések, amik bennem voltak!
- Hidd el, hogy gondolkodás nélkül cseréltem volna - vágta rá.
- Attól még nem te voltál ott! - borultam ki.
- És te se voltál az én helyemben, Leni! Nem te hallgattad két megyével odébbról, telefonon, hogy bármelyik pillanatban bármi történhet és kurvára semmit nem tudsz csinálni, csak végighallgathatod, ahogy...
- Tudom, hogy mi történhetett volna, képzeld, mert én meg átéltem! Nem végighallgattam, átéltem! - nyomatékosítottam.
- Oké, Leni, nem mondtam, hogy nem, azt se, hogy nekem rosszabb, nem nézem le, hogy mit éltél át, de hidd el, hogy ez az egész nekem is kurvára trauma volt!
- Akkor meg kellene, hogy érts!
- Megértelek, baszki, te nem értesz meg engem!
- Én azt érzékelem, hogy úgy állsz hozzá ehhez, mint ha ez az egész rólad szólna, nem azért akarsz utána menni, mert nekem rossz, hanem mert neked az, mert ideges vagy rá, ennyi miatt, én pedig szeretnélek megkérni, hogy ne csináld.
- Szerinted nekem az az össz bajom, hogy én péntek este mit éltem át? - akadt ki.
- Nem tudom, de akkor se lesz jobb azzal, ha három nappal később nekiállsz balhézni!
- Felfogod, hogy annyit hallottam telefonban, hogy balesetetek van, aztán véletlen kinyomtál, én meg konkrétan azt hittem, hogy azt hallgattam végig, ahogy meghalsz??? - borult ki teljesen.
Erre a mondatra a torkomon akadt a szó.
- Egyszerűen csak ne csináld, kérlek - szólaltam meg később halkan.
- Mert mit csináljak, vegyek neki én is virágot, vagy mi a szar?
- Akkor se old meg semmit.
- Nem tudom csak úgy végignézni, hogy létezik, biztos velem van a baj, de kurvára nem tudom, hogy fogom nem kinyírni, ha még egyszer a szemem elé kerül, miután kibaszottul azzal játszott, hogy mára nagy eséllyel már ne legyél életben! Bocs, hogy felbaszom magam rajta! - emelte meg a hangját.
- Dühös vagy, ideges vagy, hibáztatod, megértem, minden jogod megvan hozzá, mindenhez, amit érzel, mert ugyanezt érzem, de erről beszélek, kizárólag ezek miatt mennél utána, amikor tudod, hogy semmit nem segít!
- Oké, dühkezelési problémákban mutatkozik meg, hogy kibaszottul fontos vagy nekem és kicsit érzékenyen érint, hogy majdnem meghaltál, kétszer, felőlem aztán hívhatod így is, de nem várhatod el tőlem, hogy csak úgy túltegyem magam ezen!
- Én se tudom túltenni magam, de legalább megpróbálom! Megpróbálom, ahelyett, hogy egész nap csak azzal törődnék, hogy őt hibáztassam, hogy dühös legyek, megpróbálom feldolgozni, mert ennek van egyedül értelme! Életem egyik legmegrázóbb eseménye volt, legszívesebben eltörölném, de nem tudom, így az egyetlen, amit meg tudok tenni, hogy továbblépek.
- Mi van??? - rökönyödött meg.
- Csak próbálj meg megérteni!
- Te is mondtad, te ültél abban a kocsiban, nem én, te élted át, nem én, én csak kívülről nézem, és hidd el, hogy kívülről kurvára nem ilyen egyszerű csak úgy félretenni, hogy három napja majdnem meghalt a barátnőm egy autópályán balesetben, mert egy kibaszott hülye fasz részegen vezetett mellette, és én ezt rohadtul nem tudtam volna megakadályozni! Aztán meg emiatt vagy tíz percet végigidegeskedhettem, hogy mikor térsz magadhoz abból az infarktusból, amit szintén miatta kaptál! Te a saját lelkivilágoddal törődsz hibáztatás helyett, de tőlem mit vársz? Hogy ne hibáztassam, hogy ne legyek ennyire kurvára kiakadva?
- Megértem, hogy ezt érzed! - vágtam rá.
- Nagyon szépen köszönöm, angyal vagy! - hagyta el egy feszült nevetés a száját.
Veszekedtünk, de nem is.
Nem igazi veszekedés volt, nem haragudtunk egymásra, persze indulatosak voltunk, azok voltunk, nyilván, a történtek miatt, ő is és én is, ezerrel felfokozódtak az érzéseink, átvették felettünk a kontrollt és ez veszekedés-félébe fordult át.
Pedig nem egymáson kellene mindezt levezetnünk, nem egymással kéne indulatosnak lennünk, nem egymásra kellene fokozatosan megemelni a hangunkat, persze, hogy nem, csak idegesek voltunk, és így jött ki.
Túl sok volt ez már, túlfokozódtak az érzelmeim, felborította az egyébként is instabil lelkiállapotomat, érzelemvilágomat, száznyolcvanfokos fordulatot vett, és mindez úgy tört ki belőlem, hogy akaratlanul fojtogatni kezdett a sírás, majd hirtelen kiszakadt belőlem.
Casso egy pár másodpercig szó nélkül nézett, majd beletúrt a hajába, odajött hozzám és magához ölelt.
Hirtelen hangulatváltás volt, pont ennyire voltam rendben lelkileg.
- Oké, bocs, ne haragudj - szólalt meg felsóhajtva, nem hibáztatom, ha nem igazán tudott követni, majd megsimította a hátam.
Amikor elléptem tőle, megtöröltem a szemem, majd ránéztem.
- Dehogy is, nem - válaszoltam végül, halkan, a fejemet megrázva - És te se rám. Csak... - kezdtem bele, de nem tudtam folytatni, csak zavartan elnevettem magam és tehetetlenül széttártam a karjaimat - Mindegy, hagyjuk is - fújtam ki magam, hogy megnyugodjak.
- Hogy hagyjuk? - kérdezett vissza sóhajtva.
- Nem tudom.
Mindez egyébként a suli előtti téren történt, persze a többiektől távolabb, külön voltunk, de éreztem néhány tekintetet magunkon.
- Ezeket az érzéseidet kikkel tudod megosztani? Vagy kiknek tudtad elmondani? - kérdezte Nóri délután, amikor már nála voltam.
- Leginkább a barátomnak.
- A szüleidnek nem szeretnéd?
- Nekik, amikor beszéltem az eseményekről, jobbára csak a történetet mondtam, nem mentem bele annyira az érzéseimbe. Nem azért, a szüleimmel jó a kapcsolatom, anyukámmal is nagyon szoros, és szoktam nekik mesélni, nem titkolózom előlük, csak valahogy... így is nagyon kiborultak, aggódtak utólag is, nem szerettem volna rontani a helyzeten. A barátnőimnek is elmeséltem, mármint a legjobb barátnőmnek elmeséltem, meg a másik két egyik legjobb barátnőimnek is, de közülük az egyiknek szintén vannak most gondjai a családjában, annyira nem is akartam belemenni, úgyhogy... igen. A barátom mindent tud, részben, mert azért benne is volt a történtekben, vele telefonáltam, amikor ez az egész történt, ő jött értem, ő hívott mentőt és neki el is mondhatom. Mondjuk ma pont összevesztünk egy pár percre, vagyis nem veszekedtünk, nem haragudtunk egymásra, meg semmi, csak mindketten idegesek voltunk a helyzet miatt és... így jött ki. Az egésznek semmi értelme nem volt, vagyis nyilván, valami igen, csak rosszul jött ki az egész, de hamar abbahagytuk, meg ettől függetlenül mellettem van, és támogat, csak... hát, igen.
- A barátodban milyen érzések vannak szerinted a történtekkel kapcsolatban?
- Ritkán érzem rajta, hogy ennyire megijesztette volna valami. Utoljára, amikor az anyukája került kórházba, azt hiszem. Nagyon ideges a történtektől, a fiút is hibáztatja, aki vezetett, nagyon ki van akadva tőle. Nem mint, ha nem érteném meg.
- Hát, igen - bólintott Nóri.
Hazafele Anya hozott, aki úgy is akkor végzett a bevásárlással.
- Hogy döntöttél, meddig szeretnél most megint ide járni? - kérdezte Anya, ahogy elindultunk.
- Nem tudom, szerintem csak pár beszélgetés erejére jövök. Már ez az egy is segített egy kicsit.
- Örülök neki.
- Én is - sóhajtottam el magam, majd inkább témát váltottam - Sikerült Napsugárnak betűtípust választania a névkártyákhoz? - kérdeztem az esküvőtémára áttérve - Nem mindegy, mit raknak az asztalokra.
- Igen, azt hiszem, megszületett a nagy döntés. Times New Roman.
- Ne már - nevettem el magam őszintén.
- Ezen gondolkodtak ennyit. Szerintem is - mosolygott Anya - De legalább megvan.
- Végülis - láttam be, majd nekidöntöttem a fejem az ablaknak és úgy néztem ki a budai utcákra.

Mai nap - 5/?: elmúlt, vége. Az élet megy tovább, úgyhogy nekem is tovább kell lépnem. Jól hangzik, nem?