Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

137. Sebesség

[04.11.]
- Mi??? - borultam ki teljesen.
- Nyugi már, nincs gáz - legyintett - Van amúgy kajám itt a... - nyúlt a kesztyűtartóhoz, lehajolva, hogy kinyissa, mire egyből felkaptam a fejem.
- Jézusom, az utat nézd!
Gerecs felegyenesedett, majd hirtelen belassított, hogy ne menjünk neki az előttünk lévő kocsinak, mire automatikusan nekifeszültem az üléstámlának.
Így utaztunk, minden egyes perc, minden egyes megtett méter élethosszúságúnak tűnt. Mint valami rémálom.
A szívem itt már olyan sebesen vert, hogy majd kiugrott a helyéről, minden egyes hirtelen mozdulatnál kishíján szívrohamot kaptam, teljesen befeszülve minden izmomból, szinte ösztönösen.
- Ne előzgess, csak menjünk normálisan! - kértem meg kétségbeesetten, remegő hangon - Nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy részeg vagy, Istenem, ne most előzgess! És menj lassabban, nem kicsit gyorshajtasz!
- Rakjak be zenét? - dobta fel.
- Nem, csak vezess, figyelj az útra, könyörgöm! - vágtam rá, szinte már sírógörccsel.
Nagyon ijesztő volt, tényleg.
A kezeimet kifehéredésig összeszorítottam, mint ha ezzel ki tudnám szorítani a félelmemet is, és olyan fegyelmezetten ültem az ülésen, egyenes háttal nekisimulva, előre fordított fejjel, mereven nézve az előreutat, mint ha ettől bármennyivel is többet tudnék tenni és felkészültebb lehetnék, ha baleset történne, aminek ijesztően nagy esélyét láttam.
Semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy mit teszek, ha baleset lesz, mi lesz velem, mi lesz a többiekkel, akik ismernek, ha baj van, hogy fogom ezt megoldani, görcsösen néztem a kilométertáblákat, az órát, a többi kocsit, számoltam, hogy mennyit megyünk még, néha-néha kifújva egy jó adag nehéz levegőt.
Még arra se volt lehetőségem, hogy kiszálljak.
Időközben bekapcsolt a telefonom, Casso írt, hogy mi van velem, hívjam, ha ráérek.
Istenem, komolyan elfelejtettem felhívni, leginkább, mert tízmásodpercenként volt halálfélelmem.
Remegő kézzel benyomtam a hívást, szaggatottan kifújtam egy nagy adag levegőt, megdörzsöltem a szemem, majd igyekezve természetesnek tűnni, hogy ne aggódjon, tudtam, hogy kiakad, ha megtudja, miután pár másodperc fülsüketítő csengés után felvette, beleszóltam a telefonba.
- Szia, már úton vagyok kocsival, olyan húsz perc múlva otthon leszek - erőltettem egy mosolyt a számra, hogy hitelesnek hassak - Te merre vagy?
- Még el se indultunk, baszki - mondta Casso, mire igyekeztem egy őszintének tűnő nevetéssel reagálni, amivel normál helyzetben reagáltam volna.
Pár másodpercig nem szólalt meg, ami miatt észre se vettem, de annyira összeszorítottam a kezem, kifehéredésig, hogy csak azt éreztem meg, ahogy teljes erőből belevájtam a körmömet a bőrömbe, de akkor a sok stressztől egyáltalán nem éreztem a fájdalmat.
- Kinek a kocsijában vagy amúgy? - kérdezte, és nem tetszett a hangszíne, gyanakvó volt.
- Csenge barátjáéban, errefele volt ő is, úgyhogy hazavisz.
- Gerecsében???
- Igen, miért? - kérdeztem vissza ezerrel verő szívvel.
- Leni, mi a fasz, ő ma volt bulizni, ne bassz fel - röhögte el magát feszülten, mire kínosan lehunytam a szemem - Kurva gyorsan nyugtass meg, hogy nem ültél be mellé úgy, hogy be van baszva.
Erre nem tudtam mit mondani, akartam, de nem tudtam, és ezzel sajnos mindent bevallottam.
- Beültél mellé??? - akadt ki ebben a másodpercben.
- Nem tudtam, hogy ivott, amikor beültem! - magyarázkodtam kétségbeesetten, és itt már nem tudtam tovább színészkedni, hallhatta a hangomon az összes félelmemet, ami bennem volt.
- De hogy kerültél a kocsijába egyáltalán?
- Csenge találta ki, ő szervezte le, hogy haza tud vinni, mert úgy is erre fog jönni, és... - vallottam be a szememet megdörzsölve, majd feszülten felsóhajtottam.
- Oké, Leni, hol vagytok egyáltalán? - kérdezte idegesen, miközben a hangok alapján a slusszkulcsával kinyitotta a saját kocsiját.
- Nem tudom! - tört ki belőlem hisztérikusan.
- De mégis, kábé!
- Nem tudom, az előbb mentünk el a tizenötösnél, de...
- Autópályán vagytok??? - akadt ki még az eddigieknél is jobban, nem kicsit emelve a hangján.
- Szerinted miért ilyen a hangom?
- Kurvára most azonnal gyertek le, és kurvára szállj ki abból a kocsiból! - közölte.
- Nem tudok!
- Álljatok meg, baszki!
Nagyon ideges volt, meg is értem, ittas sofőr mellett voltam sötétben, autópályán, aki ráadásul még gyorsan is hajtott, előzgetett össze-vissza és tízmásodpercenként váltott sávot, komolyan ezerrel vert a szívem, remegtek a kezeim, tízmásodpercenként szívrohamot kaptam, hogy nekimegyünk valaminek vagy valakinek, hogy nekünk jönnek, hogy kisodródunk, borzasztó volt.
- Állj meg! - kiáltottam a mellettem ülő srácnak.
- Hol? - fordult felém Gerecs.
- Az utat nézd, Istenem! - vágtam rá, miközben a sírás már fojtogatott - A következő helyen hajtsd le, vagy állj meg!
Épp erről volt szó, mindezt Casso végighallgatta a vonal másik végén, amikor az előttünk lévő kamion hirtelen belassított.
Elsikítottam magam, az arcom elé kaptam a kezem, Gerecs az utolsó utáni pillanatban satuféket nyomott, majd kikerülte a kamiont, hogy beelőzze, csakhogy ezzel egy másik előzni tervező autó elé vágott be, hajszál híján belénk jöttek, pontosabban össze is ütköztünk, ha a másik autó sofőrje egy századmásodperccel később reagál, konkréntan belénk is jön.
Csikorgó, csattanó hang, ahogy ütköztünk, teljesen ellökődtem az üléstől, a biztonsági öv valamennyire visszarántott, de a fejem óriásit koppant valamibe, majd Gerecs hirtelen megnyomta a gázt, ijesztően gyorsan megelőzte a kamiont, majdnem nekimentünk még egy kocsinak, aztán Gerecs belassított, egy picit meg is csúszott az autó, mire egy pillanatra már azt is elhittem, hogy a kamion fog belénk jönni, fel se fogtam, mi történik, nemcsak hogy rémesen megijedtem és közben véletlenül a hívást is kinyomtam, konkrétan, túlzás nélkül halálfélelmem volt egy pillanatra, meg voltam győződve róla, hogy baleset lesz és nem éljük túl, olyan hideg, ijesztő érzés volt, akkora félelem, amit még soha nem éreztem, a szívem olyan sebességgel vert, hogy szinte hallottam, össze-vissza dobogott, a mellkasomon volt a kezem vagy az arcom előtt, mint ha valami szörnyen nyomta volna a mellkasom, minden egyes porcikám remegett, éreztem az összeset, mindent éreztem, súlya volt annak is, ahogy levegőt vettem, majd az első pillanatban, ahogy hang jött ki a torkomon, rákiáltottam a mellettem ülőre, hogy most azonnal hajtson le és álljunk meg.
Elég határozott voltam, még a hangom is beleremegett, majd ahogy már nem voltunk az autópályán és túléltük a lekanyarodást, azt a kacskaringós ívet, az első helyen, ahol meg lehetett állni, ráparancsoltam, hogy álljon meg és egyből, szinte azt se vártam meg, hogy rendesen megálljon, már menekültem is ki a kocsiból.
- Ez mi volt??? - kiabáltam teljesen az érzelmeim hatása alá kerülve.
Veszekedtem egy kis ideig Gereccsel, aztán végül csak mondtam, hogy tűnjön el, de így azonnal, ha kényszerítenek se ültem volna vissza mellé, az összes ezerrel felfokozódott érzésem indulatba hágott át, majd ahogy Gerecs elment és egyedül maradtam, valahol a sötétben, az út szélén, az egész egy fojtogató zokogásban tört ki belőlem.
Itt már nem érhetett akkora baj, már utána voltam, de most szakadt ki.
Fel se akartam hívni Cassot, beszélni se tudtam volna, homályos szemekkel, megszédülve valahogy megírtam, hogy kiszálltam, hogy megnyugodjon, hogy kábé hol, hogy nem tudom, mi legyen, majd elraktam a telefonom, és adtam magamnak egy kis időt, hogy remegő lábakkal, kishíján összeroskadva kisírjam magam.
Soha nem éltem még át ilyet.
Szörnyű volt.
Azt se tudtam, mihez kezdjek, ott voltam egyedül, késő este egy autópálya lehajtótól nem messze az út szélén, azt se tudtam rendesen, hogy hol, egy lélek se járt arra, és fogalmam sincs, meddig sírtam ott magányosan, amikor egy kocsi hangját hallottam meg, a lámpája fényét a könnyektől homályos szememmel csak erős, fehéres foltoknak láttam, majd megállt, én pedig megtöröltem a szemem.
Tudtam, hogy Ő lesz az, egyszerűen csak a szívem megérezte.
Gyorsan kiszállt a kocsiból, odasietett hozzám, én pedig kérdés nélkül hozzá, majd magához ölelt.
- Semmi baj, Szöszi - hallottam meg a hangját, hogy megnyugtasson, ahogy szorosan magához ölelt, el se engedve, én se őt, legszívesebben soha nem akartam volna kilépni a karjai közül - Itt vagyok, nincs gáz - suttogta, majd megsimította a hajam, és megpuszilt.
Ahogy hosszan, szorosan megöleltük egymást, még mindig sírtam, remegtem, de olyan megnyugvást, biztonságot éreztem azzal, hogy itt van velem, amit nehezen tudnék leírni, és ő is ugyanezt érezhette, olyan megkönnyebbülés volt bennünk, hogy így vagyunk, nem is tudom, talán még soha semmitől nem könnyebbült meg ennyire a szívem.
- Rohadtul megijesztettél, Szöszi, ne csinálj ilyet többet - törte meg a csendet, persze nem szó szerint értette, hogy ne csináljam, csak kijött belőle, miközben egy megkönnyebbült sóhajtás hagyta el a száját, ahogy a karjaiban tarthatott, hogy nem lett semmi komolyabb bajom, mármint akkor úgy tűnt, éreztem, ahogy a szíve ritmusa fokozatosan helyreáll, majd lassan eltolt magától és a könnyektől szétáztatott arcomra pillantott - Jól vagy? - kérdezte aggódva.
Ahogy a szemeibe néztem, úgy szöktek a könnyek az enyéimbe, majd az ajkamat összeszorítva őszintén megráztam a fejem és akaratlanul újra elsírtam magam.
Casso szomorúan nézett, majd szótlanul visszahúzott a mellkasára, a fejemre támasztotta a fejét és a hajamat simogatva hagyta, hogy kisírjam magam rajta.
- Azt hittem, hogy meg fogok halni - szólaltam meg sírva, először, remegően gyenge hangon - Tényleg azt hittem.
- De már itt vagy, Szöszi, nincsen semmi baj - nyugtatott a hajamat simogatva.
Olyan biztonságot érzek Vele, amit senki más mellett nem érzek.
Nem tudom, hogy képes erre, nem tudom, képes lehet-e erre bárki rajta kívül, de egyet tudok. Soha többet nem akartam abban a pillanatban elválni tőle.
Ahogy újra elengedtük egymást, egy picit megszédültem, úgyhogy a lábammal oldalra léptem, hogy ne essek el.
- Megvagy, Szöszi?
- Nem - préseltem ki magamból ezt az egy szót elhalt hangon, majd mégegyet oldalra léptem - Nagyon nem - dörzsöltem meg az arcom.
Lefele néztem, a mellkasomhoz kaptam a kezem, úgyhogy Casso egy kicsit lehajolt, hogy rálásson az arcomra.
Mint ha valami ezerrel nyomta volna, szorította volna belülről a mellkasomat, a szívem össze-vissza kalapált, ijesztő sebességben, szédültem, alig kaptam levegőt, nem tudtam, mi jött rám ez alatt a pár másodperc alatt, abban a pillanatban, hogy elengedtük egymást, de épp azután, hogy Casso aggódva megkérdezte, hogy mi a baj, nemsokkal elsötétült minden, és bár annyit még éreztem, hogy a karjaiba omlok - mint ha lekapcsoltak volna.
******************************************
Folytatás következik!