Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

119. Soha, soha

Március 19. (csütörtök)
Van egy fiú az életemben, ő egyes egyedül.
Tulajdonképpen az egész kamaszkorom róla szólt, a gimnáziumi éveimből is mind a négy. Sokáig ez annyiban merült ki, hogy csak reménykedtem, álmodoztam arról, hogy egy napon lehet olyan, hogy ő és én, epekedve sóvárogtam utána, titokban szerelmesen, mint egy átlagos tinilány.
Később, most már több, mint két évvel ezelőtt ez azonban megváltozott - soha többet nem titkoltam előle az érzéseimet, két éve és öt napja pedig már ő sem előlem az övéit, amikor először bevallotta nekem, hogy szeret.
Ekkor indultunk el ketten a közös utunkon, ami során persze ütköztünk kisebb-nagyobb bukkanókba, de lassan egy éve, amikor mélyponton volt a nagypapája halála miatt, és sikerült megint helyrehoznunk a kapcsolatunkat, azóta ezek a bukkanók is sokkal kisebb problémát jelentettek, megtanultunk közösen szembenézni az élet nehézségeivel, kitartani egymás mellett jóban-rosszban.
Két hónapja felmerült a gondolat, pontosabban ő hozta szóba, hogy összeköltözhetnénk a nyáron, hogy összeköthetnénk az életünket, hogy összekötné ő az övét az enyémmel, mert örökre egymás mellett szeretnénk lenni.
Egy hónapja balesetet szenvedett az édesanyja, összezuhant, én pedig végig támogattam, ott voltam neki, ő pedig megnyílt előttem, olyan oldalát láthattam meg, amire soha nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom. Azt hittem, már nem lehet ennél is erősebb a kapcsolatunk.
És talán igazam volt.
Mert két hete elutazott a haverjaival és az egyik legjobb barátnőmmel, egy nappal ezelőtt pedig fény derült arra, hogy hazudott, hogy történtek köztük dolgok, és hogy irtózatosan hátba lettem szúrva.
Romantikus történet, fájdalmasan valóságos befejezéssel.
Pontosabban, azt nem tudom, hogy ez mennyire befejezés, de az, hogy fájdalmas, az biztos.
Végigsírtam a fél éjszakát - kevés dolog törte össze a szívemet annyira, mint a tegnap, ráadásul nem is csak ő miatta.
Mert ott van Márti is.
Hatéves korunkban ismertük meg egymást, egy osztályba jártunk általánosban. Még alsóban barátkoztunk össze, a két különc lány - együtt váltunk gyerekekből tinédzserekké, ugyanúgy játszottunk együtt anyukásat a suliudvaron, ugyanúgy hintáztunk ketten a játszótéren, mint ahogy aztán együtt sutyorogtunk vigyorogva a fiúkról, vagy beszéltük végig, milyen is lehet majd az első csókunk. Együtt éltük át az első szerelmet, az első csalódásokat, egymás mellett voltunk, számíthattunk egymásra.
Majd, amikor tizennégy évesek voltunk, a szülei bejelentették, hogy Amerikába költöznek - megígértük egymásnak, hogy tartjuk a kapcsolatot, így esett például az a WestEnd-es történet, ő látta először életem szerelmét, őáltala hallottam róla elsőre, még ha ezután jó darabig nem is tudtam róla, hogy Ő volt az.
A barátságunk a hatalmas távolság miatt elfakult egy darabig, azonban két év múlva, egy év és három hónappal ezelőtt újra felvettük a kapcsolatot, amikor hazaköltöztek.
Mellettem állt, amikor összezuhantam a kapcsolatom miatt, amikor Cassoval szakítás szélén álltunk, támogatott, amikor Ákossal kapcsolatban voltak érzelmi megingásaim, segített, én vele örültem, amikor összejött Ricsivel...
Majd újra elköltöztek, de most továbbra is tartottuk a kapcsolatot, beszéltünk, telefonáltunk, beszámolt, hogy mi történik vele az új sulijában, én beszámoltam, hogy itt milyen események folynak, ha tehettük, találkoztunk is.
Most pedig beleesett a barátomba, abba a fiúba, akiről pontosan tudja, hogy milyen boldoggá tesz, hogy milyen a kapcsolatunk, hogy mennyi mindenen átmentünk, hogy mennyi minden köt össze minket, rányomult, amikor nem voltam ott, és vele együtt hazudott nekem, hogy ne jöjjek rá erre.
Fájdalmasan valóságba illő befejezés.
Vagy nem befejezés, ezt egyelőre nem tudom megállapítani.
Mindenesetre ironikus, hogy pont ők ketten törtek össze így.
- Érezd jól magad, Szívem - ölelt át Anya reggel, mielőtt elindultam volna, mire visszaöleltem.
A szüleimnek nem mondtam semmit a történtekről, nem akartam, hogy őket is pont ugyanúgy összetörje ez az egész, mint engem, azt viszont egyértelműen leszűrték, hogy én nem vagyok jól, tekintve, hogy tényleg végigsírtam az estét, még ha nem is előttük.
Amikor kimentem az ajtón, és becsuktam magam mögött, nem is tudom, hogy meglepett-e, hogy ott állt a kapuban, mindenesetre elég felkészületlenül ért.
- Szia - köszönt rám a hajába túrva.
- Szia - köszöntem vissza halkan, elkapva róla a tekintetem, majd kikerültem volna, ő viszont, mint aki már előre tudta volna, hogy ezt fogom csinálni, elém állt, hogy ne hagyjam ott.
Szóval beszélni akar.
Mindenféle ellenkezés nélkül, magam előtt összefont karokkal megálltam előtte, nagy nehezen a szemébe nézve, abba a gyönyörű, szívszorítóan kéklő szempárba, majd nemsokára megszólalt.
- Leni... - kezdte, majd zavartan elnevette magát, a kezeimre pillantva, és a szemeimbe nézett - Tudom, hogy rohadtul nem vagy vele kisegítve, de tényleg sajnálom - mondta őszintén - Elbasztam, azóta bűntudatom van, amióta másfél hete hazajöttem Szlovéniából, akárhányszor rád néztem, vagy te rám néztél, akárhányszor eszembe jutott, vagy eszembe jutottál, esküszöm, hogy kibaszottul megbántam, azt is, hogy elmentem egyáltalán, a világon semmit nem jelentett nekem egy másodperc se belőle, alapból csak haverkodásból kezdtem dumálni vele, csak bebasztunk és ez lett, soha nem csalnálak meg, és rohadtul mondanom kellett volna, minimum annyit, hogy ott volt, meg az egészet mondanom kellett volna, hidd el, hogy gyűlöltem hazudni neked, de... - túrt a hajába - Nem csak te félsz attól néha, hogy... - mondta őszintén, de nem fejezte be, csak zavartan elnevette magát - Nem akartalak elveszíteni, ezért nem mondtam először, aztán később meg már tudtam, hogy így reagálsz, hogy eddig nem mondtam, és ez akkora faszság, mert csak kibaszottul hülye voltam. Elbasztam, Leni, tényleg. Megértem, ha haragszol, vagy ha látni se akarsz, de... - nevette el magát feszülten - De tényleg rohadtul sajnálom - fejezte be őszintén.
A cipőm orrát figyelve hallgattam, majd ahogy ezt végigmondta, ránéztem.
Mondani akartam valamit, de elsőre képtelen voltam.
- Nem tudom, hogy mit mondjak - vallottam be őszintén - Elhihetem ezt egyáltalán? - néztem rá, tekintve, hogy az elmúlt napokat tekintve már felmerülhetett bennem a kérdés.
Casso zavartan elnevette magát.
- Leni, tudod, hogy... - kezdte a hajába túrva.
- Hogy szeretsz? - szakítottam félbe, mire nem folytatta, csak rám nézett - Hogy bízhatok benned? Hogy soha nem tetted volna? Igen, tudtam, legalább is ezt gondoltam, és meg voltam róla győződve, ezért fáj ez az egész ennyire! Most viszont mégis miért kéne ezek után mindebben olyan biztosnak lennem?
- Akkor most megint itt tartunk? - látta be kelletlenül.
- Nem tudom! - vágtam rá - Azt tudom, hogy huszonnégy órája sincsen, amióta kiderült, hogy az egyik legjobb barátnőm és a barátom olyan szinten szúrt hátba, ahogyan még soha senki ezelőtt, ti ketten, akikbe tényleg azt hittem, hogy minden bizalmamat belevethetem, pont ti ketten, és elmondani se tudom, mennyire fáj még most is! - fakadtam ki - Nem tudom, hol tartunk, nem várhatod el tőlem, hogy tudjam, csak mert jelenleg azokban is megrendült a bizalmam, amiket eddig biztos pontnak tartottam, nem tudom, majd ha valamelyik éjszakát már nem fogom teljesen összetörve végigsírni, akkor majd tudni fogom.
- Kell egy biztos pont? - szólalt meg - Szeretlek, Leni, ez olyan biztos, mint hogy most itt beszélgetünk. Nem akarom, hogy ezt megkérdőjelezd.
- Akkor miért bántasz meg? Miért hagyod, hogy összetörjek, hogy összezuhanjak újra és újra? - borultam ki a karjaimat széttárva - Miért hagyod, hogy megkérdőjelezhessem?
- Nem akartam hagyni! - válaszolta az érzéseitől emelkedett hangszínnel - Ezt az egészet nem akartam, miért akartam volna, az utolsó dolog minden közül, amit valaha akarhatnék, hogy megbántsalak!
- És mégis megbántottál, el se tudod képzelni, mennyire! - tártam szét a karjaimat, már megint kezdve bekönnyezni, de nem akartam, hogy sírjak, úgyhogy megtöröltem a szemem és vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugtassam magam - A tegnapiak közül, amik kiderültek, amiket mind egyszerre tudtam meg, csak azért, mert rájöttem és kiszedtem Mártiból és végül te is voltál szíves megszólalni, mégis melyik része ad okot arra, hogy érezzek bármit, amiket annyira nem szeretnél, hogy megkérdőjelezzek? Csak mert amikor ott álltam előttetek, a világ legmegalázóbb helyzetében, nagyon sok mindent éreztem, kiborultam, elsírtam magam, el se akartam hinni, dühös voltam, összetört, csalódott, úgy éreztem magam, mint akinek már senkije sincsen, akinek hihet a szavainak, mert ott álltál te, Márti, de még Ricsi is valamilyen tekintetből, mindezek után, és tényleg mindent éreztem, de azt, hogy szeretsz, hogy bízhatok benned, ezt pont nem!
- És most mit érzel? - kérdezte, hogy tudja.
- Nem tudom! - fakadtam ki - Most azt érzem, hogy legszívesebben eltűnnék az egész világról, mert... én nem álltam készen egy ilyen csalódásra, egyszerre benned és benne is, ő az egyik legjobb barátnőm volt, el se tudom mondani, mennyi minden köt össze minket, te pedig... - néztem rá, mire a bűntudattól feszülten inkább csak elfordította a fejét - Tényleg elhittem, hogy rendben vagyunk, hogy az a pont vagy az életemben, amiben bízhatok, amire érdemes építenem az elképzeléseimet, Istenem, együtt akartam élni veled, tudod, mennyire boldog voltam, amikor megkérdezted, hogy összeköltözünk-e? - borultam ki újra, mire ahogy ezt felhoztam, kínosan lehunyta a szemeit egy pillanatra, majd elfordította a fejét - Azt mondtad, hogy te is ezt akarod, hogy te is velem akarsz lenni, hogy összekötnéd velem az életed, mindenre emlékszem, amit mondtál! - idéztem vissza bekönnyezve.
- Nem változtatott ezen semmit, Leni! - szólalt meg, leginkább már kétségbeesve a helyzettől.
- De nekem meg igen! - vágtam rá az indulataimtól könnyes szemekkel elkiáltva magam.
Erre először nem tudott mit mondani, nekem is fájt, ahogy ez kimondva hangzott, rá se tudtam nézni, csak elfordítottam a fejem, nem akartam látni, hogyan reagál erre.
Nem szólalt meg, másodpercekig, és én se, ez a mondatom olyan csendet teremtett közénk, ami szívhasítóan emlékeztetett az előző tavaszunkra.
- Leni, esküszöm, hogy bármit megteszek, hogy helyrehozzam - törte meg a csendet, igyekezve elkapva a tekintetem, mire feszülten, halkan elnevettem magam - Nem akarlak elveszíteni, tudom, hogy elbasztam, de nem akarlak.
- Én se akartam, hogy elveszíts - mondtam halkan.
Casso rámnézett.
- Elveszítettelek, Leni?
Szinte elfojtott a sírás, de próbáltam visszatartani, úgyhogy csak megtöröltem a szemem. Nem tudtam mit mondani.
- Elveszítettelek? - kérdezte meg újra, hogy mondjak már valamit, tartva a választól.
Zavartan, a könnyeimet megtörölve elnevettem magam.
- Nem tudom azt mondani, hogy igen, de azt sem, hogy nem! - fakadtam ki őszintén - Nem akarom, hogy elveszíts, de elvesztem, nem tudom! Nem akartam, hogy elveszítsük egymást. Nem tudok mit mondani addig, amíg úgy sírok miattad, úgy nem akarlak látni, úgy török össze a fájdalomtól megint, hogy közben arra várok... hogy azt érzem megint a közeledben, ami miatt ez az egész van! - vallottam be a karjaimat széttárva.
Akárhányszor kifakadtam neki, annyiszor tiportam a földbe, láttam, ahogy rám nézett, de nem tudtam magamban tartani.
- Sajnálom, Leni.
- Én is! - kaptam felé a fejem indulatosan.
Casso nem szólt semmit, én pedig megdörzsöltem az arcomat.
- És mi lesz, ha hajlandó leszek túllépni ezen az egészen és mindent folytatunk ugyanúgy? - kérdeztem, mire rám nézett - A következő alkalommal, amikor nem vagyok veled, olyan hangulatban vagy, egy kicsit többet iszol és rád nyomul egy lány, megint ez lesz? Te csak hagyod, te csak részeg voltál, és sajnálod? - nevettem el magam kínosan.
- Nem, Leni, esküszöm, hogy soha többet nem lesz... - kezdte feszülten a hajába túrva, de félbeszakítottam.
- Ez a lényeg, Casso, pont ez! Hogy ez már történt meg ezelőtt! - emlékeztettem, amire már tényleg nem tudott mit mondani, csak kellemetlenül elfordította a fejét - Tavaly február kilenc, napra pontosan! Ez már volt egyszer, már hallottam egyszer szinte ugyanezt, már bíztam ebben ezelőtt! Nem akarok egy évvel ezelőtti eseményen veszekedni, csak emlékeztetnélek erre!
- Emlékszem - tárta szét a karjait.
- Akkor meg miért kéne bíznom abban, hogy nem fog megismétlődni ugyanez megint?
Casso erre először tényleg válaszolni akart, mint még nagyon sok mindenre ezelőtt, de őszintén nem tudott mit mondani, úgyhogy tehetetlenül széttárta a karjait.
- Nem tudom.
- Én se - értettem egyet halkan.
Megint beállt közénk a csend, amit aztán én szakítottam meg azzal, hogy újra megkíséreltem kimenni azon a hülye kapun, hogy legalább suliból ne késsünk el.
Casso sóhajtva elengedett, majd épp elindult volna mellettem ő is, amikor nyílt az ajtó a szomszédban.
Ricsi lépett ki rajta.
- Akkor szerintem én megyek külön - mondtam Cassonak halkan.
Egyébként is egyedül akartam menni, most viszont, hogy itt van Ricsi, ebben a lelkiállapotban jobb volt, ha otthagyom őket ketten, úgyhogy lekanyarodtam egy utcával korábban.
A kerülőm miatt kicsit később értem oda a sulihoz, mint ők, de nem is mentem oda hozzájuk, egyből a suliba mentem, megkeresve Sacit.
Az osztályteremben volt, majd miután köszöntem neki, kicsit odébb hívtam.
- Nagyon haragszol rám? - kérdeztem óvatosan, a tavalyi koncertes eseményre utalva, amit tegnap tudott meg.
Saci szomorúan elmosolyodott egy pillanatra.
- Nem, nem nagyon - rázta meg a fejét - Csak rosszul esett - vallotta be, zavartan belátva.
- Ne haragudj, tényleg - mondtam őszintén.
Saci újra megrázta a fejét.
- Mindegy, régen volt, Ricsivel már... megbeszéltük. Feldolgozom, mindegy - zárta le a témát halkan, majd egy kis csend után témát váltott - Te hogy vagy? - kérdezte, tekintve, hogy nekem se volt túl derűs az a tegnapi mindenfelfedős-beszélgetés.
- Hát... - nevettem el magam zavartan - Rosszul - láttam be őszintén.
- Ugye nem szakítotok? Persze, megértem, ha ezt akarod, meg ha kiborultál, csak... sajnálnám - nézett rám szomorúan.
- Nem tudom, tényleg.
- Beszéltél Cassoval azóta?
- Igen, most reggel - bólintottam egy aprót.
- És mi volt?
Körbepillantottam, hogy nem hall-e minket senki, és úgy tűnt, hogy nem, úgyhogy megszólaltam.
- Bocsánatot kért, elég sokszor. Őszinte volt, elhiszem, hogy bűntudata van, hogy rosszul érzi magát, még azt is, hogy megbánta, hogy nem változtak az érzései, megértem, hogy nem tudott nagyon mit mondani... de mindentől függetlenül még most is rosszul érzem magam, soha nem bántott még így meg, mégis hogy... hogy tudnék...
- Ennyitől megbocsájtani? - fejezte be helyettem szomorúan.
- Szeretem őt, Saci, nem is a megbocsájtással lenne a legnagyobb gond... csak hogy tudnék ezen így túllépni? - dörzsöltem meg az arcom gondterhelten - Vagy hinni neki, ugyanúgy? Elfelejteni ezt az egészet? Most, ahogy beszéltünk, mindenre megesküdött, hogy nem lesz több ilyen, hogy helyre fogja hozni, őszinte volt, ebben tényleg nem kételkedem, de... hogy kellene mindezen túllépnem? - túrtam a hajamba.
Saci erre szomorkásan megsimította a karom, majd szorosan megöleltük egymást.
Filozófiával kezdtünk, de képtelen voltam odafigyelni, hálistennek nem szólítottak fel, annyira belemélyedtem a ma reggel és a tegnap délután eseményei körül forgó gondolataimba, amiktől kishíján széthasadt a fejem, hogy szinte megváltás volt a csengő.
Szünetben a lányokkal lementem az udvarra, ahol Enikő és Lili is megkérdezték, hogy hogy vagyok, mi történt reggel, beszéltünk erről, de aztán inkább eltereltem a témát.
A következő óránk töri volt, amin összefoglaltunk, utána irodalmunk, majd utána lévő szünetben összeszedtem a cuccaimat és Sacival együtt lementem a német nyelvi előadóba.
Amikor beértünk a terembe, még csak páran voltak ott, egészen pontosan Kolos, Samu, Paula és Kriszti, úgyhogy Saci és én kényelmesen lehuppantunk a helyünkre.
Az óra kezdete előtt egy-két perccel Csenge is leült mellém, a helyére.
- Mi van veletek amúgy? - érdeklődött halkan, elég egyértelműen Cassora és rám utalva - Összevesztetek, vagy mi történt?
- Hát, így is mondhatjuk - nevettem el magam feszülten, a tollamat babrálva.
- Nagy gáz van?
- Egy kicsit - vallottam be sóhajtva - De mindegy, nem akarok belemenni.
- Persze, megértem. Kitartás, Csajszi - mondta Csenge, mire ránézve elmosolyodtam.
Legutóbb, amikor Cassoval ilyesmi helyzetben voltunk egy éve szinte ugyanekkor, és Csenge érdeklődött, egy kicsit máshogy fejeződött be a beszélgetés.
De hát fejlődik az ember.
Miután németről is kicsengettek, villámgyorsan felpattantam és elhagytam a termet.
Casso előtt ültem, éreztem magamon a tekintetét az óra alatt, bár az is lehet, hogy egy részét csak beképzeltem, nem tudom, mindenesetre igyekeztem minél hamarabb eltűnni onnan (Saci még beszélt Madarassal valami szorgalmi feladatot illetően), és a tanítási nap végének örömére hazajutni végre.
Amikor visszaértem az osztálytermünkhöz, még óra volt bennt (ilyenkor, mivel az osztályunkból mindenki nyelvi előadókban van, más osztályok bontott órái szoktak itt lenni), egészen pontosan a tizenegyedikeseké, úgyhogy illedelmesen megálltam a német cuccommal a terem ajtajánál, megvárva, hogy kijöjjenek.
Ez meg is történt, úgyhogy nemsokára nyílt az ajtó, és kijöttek rajta a tizenegyedik a-sok.
- Szia Leni - köszönt nekem Lotti óvatosan.
- Szia - intettem neki kedvesen elmosolyodva.
Ezután Lotti továbbment a többiekkel, én pedig egy pár másodpercre utána néztem.
Igen, nagyon jó barátnőm, Neki viszont a húga.
Ilyen ez.
Ahogy nemsokára kiértem a suliból, miután már minden cuccomat összeszedtem, egy pillanatra a suli előtti társaságra tévedt a tekintetem, mielőtt elindultam volna haza.
Ott volt Márti.
Na, ha valakit, őt aztán tényleg látni se akartam, de észrevett, és utánam sietett.
- Lencsi, várj! - szólt utánam, mire megálltam, majd felé fordultam.
Jópár méterre lehettünk a többiektől a tér másik oldalán, én pedig semmit nem szóltam, vártam, hogy mégis mit tud mondani.
- Nagyon utálsz? - kérdezte Márti előre tartva a választól.
Erre feszülten elnevettem magam. Hogy lehet ilyet kérdezni?
- Nem így mondanám - válaszoltam végül.
Márti beletúrt a hajába, majd kifakadt.
- Tudom, szörnyű, borzasztó, nagyon-nagyon rossz barátnő vagyok, egyáltalán nem érdemelted meg, annyira sajnálom, kérlek, ne haragudj nagyon - nézett rám őszintén - Megértem, ha haragszol, vagy ha utálsz, vagy ha nem akarod, hogy tovább barátnők legyünk, minden jogod megvan hozzá, nagyon elszúrtam, csak... csak mondani akartam, hogy sajnálom, tényleg.
Nem tudom, mit vár tőlem a világ, hogy erre mégis mit kéne mondanom, így aztán nem mondtam semmit, csak rá se nézve bólintottam, hogy értettem.
- Cassoval hogyan álltok? - kérdezte aztán halkan.
- Álltunk már jobban is - válaszoltam őszintén.
Márti kínosan elmosolyodva ácsorgott előttem egyik lábáról a másikra álldogálva, majd a tenyereibe temette az arcát.
- Annyira sajnálom, Lencsi - ismételte meg bűnbánóan, mire biccentettem egy "hát, ezzel nem vagy egyedül"-félét.
Egy kis ideig beállt közénk a csend.
- Nekem ebből a beszélgetésből azt hiszem, elég is volt - szólaltam meg, nem érdekel, mennyire bántóan egyenesen, majd hátraléptem egyet - Valamelyik nap, gondolom még összefutunk - mondtam elköszönésképp, mire bólintott, én pedig hazamentem.
Amikor hazaértem, Anya egyből megkínált ebéddel.
A kedvencemet főzte nekem.
- Nem tetszel nekem, Kicsim - fürkészett Anya a hangulatomra értve - Tudom, hogy nem akarsz beszélni róla, de valamit mondj, kérlek, mi történt veled?
Erre nem válaszoltam először, csak zavartan elnevettem magam.
- Cassoval történt valami? - kérdezett tovább szomorúan, mire biccentettem, "is"-stílusban - De hát olyan rendes fiú... megbántott? - kérdezte aggódva.
Erre egy kínos mosolyra húzódott a szám, amit aztán igyekeztem minél hitelesebb mosollyá varázsolni, majd Anyára néztem.
- Nem. Soha nem tenné - válaszoltam, majd még mielőtt Anya reagálhatna valamit, inkább felálltam üdítőért és témát váltottam.

Mai nap - 5/1: megoszlanak a vélemények, mennyire mondtam igazat anyukámnak.