Suttogd el a holdnak - BakuDeku - Yaoi - Fanfiction - Hősakadémia - Shounen Ai

5. Emlék - Míg a hajnal el nem választ

Az osztályban könnyelműen viccelődtek. Mineta-kun gyakran képzelődött lányokról, Kaminar-kun pedig, hogy felvágjon, azt mondta, hogy neki már rengeteg barátnője volt. Midoriya a padjából hallgatta a könnyed beszélgetést, karjaival kócos fejét szorongatta. Sero pedig feltette a kérdést. „Mit szólnál, ha amikor hazamész, mindenki, akivel eddig randiztál a szobádban lenne?" A kérdés inkább arra kívánt rávilágítani, hogy milyen kínos az, ha valaki sok mindenkivel kavar, akik aztán örökké utálják a szakítás után. Kaminari meg is értette azonnal és teátrálisan hátrahőkölt, Mineta azonban azonnal perverz örömmel fogadta, és kezei már tapogatóan rángatóztak kis termete előtt, nyála kissé kifolyt. Nem mintha büszkélkedhetett volna korábbi barátnőkkel, vagy bárkivel, aki rá fanyalodott volna.

Midoriya harmadik értelmet talált a kérdésben. Mi lenne, ha Kacchan az ágyán ücsörögve várná otthon az iskola után. Nagyot sóhajtott, és felidézte a fiú idegbeteg arcát, amit ez a kérdés váltott volna ki, majd a morgást, amivel kicsörtetne a teremből.

A zöld hajú fiú sóvárgott... ő nagyon is örült volna – válaszolta magában a kérdésre, ugyanis ez azt jelentette volna, hogy Kacchan visszatér hozzá a halálból.

Keserűen emlékezett vissza arra, amikor a fesztivál estéjén elrohant, és magára hagyta Bakugot a hídon. A tűzijátékok még ropogtak, de számára ez már csak egy távoli zaj volt. A fejében kialakult káosz elnyomott minden mást. Összezavarodott, és azt gondolta, hogy a szőke csak szórakozik vele, hogy később ismét kigúnyolja. Esetleg kis buzinak nevezze, és nevessen rajta a többiekkel, elverje, elégesse a füzetét és őt magát a halastóba lökje... Nem. Inkább elvetette a lehetőséget, hogy a fiú talán őszinte és elmenekült. Úgy érezte, hogy jól döntött. Tudta, hogy az érzései mások szerint furcsák, mert rájött, hogy olyan érzelmeket táplál gyerekkori barátja, illetve kínzója iránt. A személy iránt, aki megkeserítette a mindennapjait, amióta csak vissza tudott emlékezni... amelyeket más korabeli fiúk lányok iránt kezdenek érezni. Tudta, hogy Kacchan is csak gúnyt akar űzni belőle és ez volt az egyetlen dolog, amit inkább elvetett és feladott, mintsem vicc tárgyává legyen. Még mindig érezte a fiú forró ajkait a sajátján, amikor hazaért, a lehető leggyorsabban átrohant a lakáson és magára zárta szobája ajtaját. Anyja kezdetben kétségbeesetten szólongatta, de végül elhallgatott.

Aznap éjjel tanácstalanul ledobta a göncöt, amit a fesztiválra vett fel, elbújt a takarója alatt és nem tudta tovább visszafojtani a sírást. Ezúttal nagyon csúnya gúnyt űzött belőle a fiú, amit talán sosem lesz képes megbocsátani. Ezt az egyet nem.

– ... kun, Deku-kun, Deku-kun – hallotta az óvatos szólongatást, de végül arra ébredt fel, ahogy egy finom kéz óvatosan megrázza a vállát.

– Uraraka-san – nézett fel álmosan – Mikor aludtam el?

– Azt hiszem, átaludtad az órát – válaszolta ártatlanul – Pihenned kellene.

Ezekben a napokban ismét felerősödött az a kellemetlen lebegés érzet, mintha a feje is héliummal lenne felfújva. Mintha nem lenne a saját teste ura. Amikor a fiúra gondolt, akkor pedig az ujjbegyeiből induló zsibbadás kúszott fel rajta. Ezt az érzést kezdte el magában ürességnek nevezni, és úgy hitte, hogy ez lesz az az érzés, ami sosem múlik majd el, az élete végéig sem.

Ismét elszállt egy hónap. Az összes All Might figura a fal felé fordítva állt, a posztert is befelé fordította. Szégyellte magát a példaképe előtt azért az állapotért, amibe került. Nem akarta, hogy akár csak a figurák is így lássák. Merev, műanyag tekintetük már-már égette ezekben a napokban. Mintha néma ítéletet mondtak volna felette.