Suttogd el a holdnak - BakuDeku - Yaoi - Fanfiction - Hősakadémia - Shounen Ai

1. Emlék - Kísértő múlt

Megmásíthatatlan.

Üres.

Tátongó... űr.

Sajgó szív.

Elviselhetetlen.

Szenvedés.

Érezted már ... a halált?

A véget, amely megrázóbb a sajátodnál.

A véget, amit okoztál.

Annak, akit a legeslegjobban szerettél...

Hosszú ideje várt, de a szőke fiú nem mutatkozott. Napjai keservesen teltek, várakozással. Mintha kis lelket öntött volna belé a tudat, hogy a fiú egy napon visszatér, és elmesél egy történetet. Olyasvalamit, amire ő is tisztán emlékszik, mégis vágyik arra, hogy újra elmesélje neki valaki. Talán egy másik szemszögből, amit még nem ismert. A napokat átélte, de nem emlékezett rájuk, igazán. Semmi sem érdekelte, csak az a néhány perc, amit esténként az erkélyen töltött el várakozással.

Minden este kiment, és arra várt, hogy a szőke hangja ismét megszólaljon a sötétben. Hogy elkezdődjön a történet. Hogy úgy érezze, mintha most is a részese lenne valaminek, ami már nincs és soha nem is lesz.

Ismét telihold volt, és ez felidézte benne az aznap esti érzéseket. Hogy meg akart halni. Reménytelenséget érzett, és már elfogadta, hogy a fiú soha nem jön mesélni, és csak hazudott. Vagy a képzelete játszott vele. Igen. Biztosan az. Hiszen Bakugo... Kacchan, meghalt. Már nincs, hogy meséljen.

– Deku – mordult fel Bakugo az erkélyajtóban. A fiú hátra kapta a fejét. Megkönnyebbült. Mégis visszatért. Felnézett a holdra. Hát mégis elment az esze?

– Miért most?

– Ismét telihold van.

– Mindig a teliholdra kell majd várnom? – a szőke bólintott.

– A többi hat alkalommal is – Rövid szünetet tartott, hogy a fiú felkészülhessen – Emlékszel, amikor még kis gyerekként ... – felsóhajtott a gondolatra, mintha bűntudat emésztené – a kezedre csaptam a többiek előtt, amiért segítséget ajánlottál? – Midoriya bólintott, habár ez nem csak egyszer fordult elő – Arra, amikor először tettem ilyet – Erre viszont tisztán emlékezett. Azóta is érzi azt az ütést a kézfején, amikor visszagondol. Nagyon fájt neki. De nem fizikailag – Akkor is ilyen képet vágtál.

Verőfényes napsütés perzselte a tájat. Nyár volt, és meleg. Rövidnadrágban és pólóban meneteltünk az erdőn át, ahogy sokszor. Velem az élen. Ez nagyon sokat számított, az, hogy ki a falkavezér. Te minden alkalommal hátul kullogtál és bárhová követtél volna, akár a világ végére is, én pedig elöl arra figyeltem, hogy a többi gyerek fölébe kerüljek. Hogy mindenki tudja, hogy ki a játszótér Istene. Ebbe nem fért bele az, hogy a hátul kullogó kis Dekut felkaroljam, ezért eltiportalak.

– Kacchan – szakította félbe, hajában a hold kékes fénye elnyomta a zöldet – Azt hittem, kellemes emlékeket fogsz elmesélni. Miért hozod fel pont ezeket?

– Nem azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak. Azért vagyok itt, hogy meggyőzzelek. Most pedig hallgass el, és figyelj arra, amit mondanom kell.

Azon a napon, amikor belecsúsztam a folyóba, te a többiekkel ellentétben azonnal a segítségemre siettél. Ez rettentően idegesített. A csapat leghaszontalanabb tagja nem lehet az, aki nekem segítő kezet nyújt, és nem lehet ő az, akire felnézek. Lenéztél, ahelyett, hogy felnéztél volna rám, ahogy a többiek és minél többször éreztél ilyen szánalmat irántam... annál inkább bizonyítani akartam neked.

– Nekem? De hát... haszontalannak tartottál.

– Kigúnyoltalak, mert jobb voltál nálam, de ügyetlenebb. Utáltam a gondolatot, hogy te, éppen te... jobb lehetsz nálam bármiben is. Pedig mindig jobb ember voltál nálam, még ha kétballábas is, de ha ezt elismerem, a többiek engem is kinevettek volna, ahogy téged – Bakugo szünetet tartott, felé akart most nyúlni, de félúton meggondolta magát. Tudta, hogy nem érintheti meg. Mert ő már nincs.

– Kacchan... én... sosem éreztem szá...

– Tudom – vágott közbe, hogy elcsitítsa, de nem sikerült.

– Aggódtam, és segíteni akartam. Akár az erőmön felül is, hogy végre elfogadj – közelebb léptek egymáshoz. De mindketten tudták, hogy egy láthatatlan fal választja el őket, melynek egyik oldala az élők világa, és a másik a holtak birodalma.

– Tudom – bólintott és így folytatta – Aznap te is elestél, de meg sem mukkantál. A térdedből folyt a vér, és mi kinevettünk, aztán hátra hagytunk, mint valami szemetet.

– De visszajöttél értem – suttogta közbe Midoriya.

– Visszamentem... amikor a többiek hazafelé indultak, visszaszaladtam, hogy segítsek. Csak egy papírzsebkendőt találtam magamnál, amit az anyám szokott a zsebembe tuszkolni „szükség esetére" – mutatta a macskakörmöket ujjaival a levegőben – Midoriya felkuncogott.

– Neked ez vicces? – mordult fel a régi megszokott stílusában Bakugo. A fiú megrázta ártatlan fejét.

– Egyáltalán nem. Ez az egyik legkedvesebb emlékem. Benyálaztad a zsebkendőt, hogy le tudd mosni a sebemet – mutatott rá bölcsen.

– Fúj. Reméltem, hogy erre a részletre nem emlékszel – tette arca elé nagy kezét a szőke – Utána pedig a hátamra a vettelek, hogy ne kelljen odáig sétálnod.

– Boldog voltam – mondta, megfeledkezve a tényről, hogy a másik fiú már nem él. A következő pillanatban éles szúrásként érte a felismerés. Hirtelen hányingere lett. Közel ment az erkély korláthoz és mélyen beleszippantott a tiszta éjszakai levegőbe, hátha jobban lesz. Ezután már csak hat alkalom van hátra. Nem volt felkészülve arra, hogy a fiú ismét itt hagyja ebben az üres és szürke világban, ahol ő már nem létezik.

– Deku, jól vagy? – amaz csak bólintott – Folytathatom? – ismét bólintott – biztos? – a gesztusából a zöld hajú úgy ítélte meg, hogy megpróbálta kisöpörni a szeméből a hajat, de most sem érzett ebből semmit, és a haja is a helyén maradt.

– Bánnád, ha egy kicsit ülnénk itt egymás mellett csöndben?

– Nem – mondta szárazon, és tudta, hogy ez csak időhúzás. Midoriya nagyon jól tudta, hogy nem megy el, amíg be nem fejezte, amit elkezdett és így próbálta feltartani. Nem mintha nem ért volna rá, hiszen tengernyi ideje volt a túlvilág és az élők világa között ragadva.

Hosszas, de békés csendben üldögéltek, mielőtt újra megszólalt volna.

– Visszamentem érted, mert én is aggódtam, és segíteni akartam. Te nem érezted lenézőnek ezt a gesztust. Ebben is jobb voltál nálam. Azon a napon éreztem először, hogy fontos vagy – mondta ki a végszót. Izuku tudta, hogy a történet véget ért, mert a fiú köddé foszlott, ő pedig egyedül állt ott az erkélyen. A következő holdtöltéig.

Összeszorult a szíve, ahogy az előtte álló napokra gondolt. Valósággal fizikai fájdalmat okozott neki a kétségbeesés és a tanácstalanság. Úgy érezte, hogy az élete teljesen elveszítette az értelmét. A mellkasát belülről erős, megnevezhetetlen fájdalom feszítette. Az a végtelen, és leírhatatlan bánat, amelyet képtelen volt kisírni.