Suttogd el a holdnak - BakuDeku - Yaoi - Fanfiction - Hősakadémia - Shounen Ai

2. Emlék - Megrázó felismerés

– Midoriya – saját neve hallatára kiszakadt abból a katatóniaszerű állapotból, melyben maga elé bámult az utóbbi órában. Felnézett őt szólongató osztálytársára, aki a Todoroki Shoto névre hallgatott. Úgy érezte, mintha körülötte nem is a valóság zajlana, hanem valamiféle zsibbasztó lázálom. Megrázta a fejét, de ettől semmi sem változott – Lemaradtál a töriről – ült mellé. Egy nyugodt sarka volt ez az iskolának. Távol a tantermektől, közel a tornateremhez egy eldugott lezárt folyosón, ami a szertárhoz vezetett egyedül, és egy hátsó kijárathoz, amit lakattal zártak le. Ez az üveges ajtó volt az egyetlen fényforrása a sötét folyosónak. Ebben a sarokban gubbasztott Midoriya és most már Todoroki is.

A fiú nagyon jól tudta, hogy osztálytársa miért viselkedik így az utóbbi hónapokban. Még a tanárok sem tudnak hogyan viszonyulni a helyzethez, így nem kiabálnak vele, vagy fenyegetik az osztály előtt. Négy szem között próbálják meggyőzni arról, hogy az életnek van értelme és tanulnia kell amennyire lehetősége van, ha sikeres életet szeretne élni... ám a szavak annyit érnek, mint a halottnak a csók. Midoriya, mint aki beletörődött az élete végébe, már most élőholtként sétálgatott a folyosón, az osztálytermek között, és időként nem jelent meg a tanítási órákon. Nem tartotta fontosnak a tanulást, mióta elhatározta, hogy meg akar halni.

Todoroki csöndben ücsörgött osztálytársa mellett, és tudván a tényt, de nem értve meg az érzéseket, megszólalt;

– Már hónapok teltek el, és ha így folytatod, meg fognak buktatni – Todorokinak nem voltak gyerekkori barátai, és az osztályban sem barátkozott senkivel. Midoriya mindig segítőkész volt vele, és ez volt az egyetlen indoka arra, hogy ide üljön mellé, de nem tudta, hogy mit kellene mondania vagy éreznie. Valahogyan segíteni akart rajta, de nem értett hozzá, hogy hogyan kell. Végtére is ő úgy érezte, hogy ugyanazon mennek át. Egy osztálytársuk meghalt.

Midoriya percekig nem válaszolt, mintha nem hallotta volna. Azután kimondta az egyetlen helyes választ.

– Nem érdekel.

– Ez egy átmeneti állapot, és ha hagyod, hogy most legyőzzön, miféle élet vár majd rád? – mondta, utalva a borzasztó jegyekre, amivel nem kap majd munkát.

– Semmilyen – sóhajtotta – Mondd, mégis miféle élet vár rám, ha most úgy teszek, mintha mi sem történt volna?

Todoroki természetesen nem értette, hogy miben határozza meg osztálytársa életét, egy másik osztálytárs halála. Igaz, hogy régóta ismerték már egymást, sokkal régebb óta, mint ő bárki mást a testvérein és szülein kívül. A csendes pillanatokat arra használta fel, hogy elképzelje ezt az érzést. Mintha egy testvérét veszítené el. De nem értette, mert ő akkor is bemenne az órákra, és minden tőle telhetőt megtenne, ha egy testvért veszített volna el.

– Te most ítélkezel felettem?

– Nem. Meg akarlak érteni – A sötét hajú nem szólt. Erre nem lehetett mit felelni, csak felállt, és elindult. Két lépés után megtorpant és visszafordult a fiú irányába – Te nem jössz? Le fogod késni az órát.

Abban a pillanatban megszólalt a csengő.

¤

Mintha randira készülne, úgy fésülgette kusza haját mielőtt kilépett az erkélyre. Eltelt egy hónap. Ismét egy üres hónap, amely a produktivitás szikrája nélkül szaladt el mellette. Csak ezek a holdtölték tartották életben. Olyan üres. Olyan fájdalmas... Nem akar rá gondolni, hogy ne fájjon, de nem tud másra. Megmásíthatatlan. Kaotikusan fel-fel bukkanva kínozták a szavak.

– Deku, még most is a közös videóinkat nézegeted, hogy úgy érezd, melletted vagyok? – szemtelenkedett Bakugo, de a fiú már nem tudott bosszankodni érte.

– Nem.

– Ne hazudj... - mondta halkan, hangja elfoszlott egy erős széllökésben, amely felkapta a rendetlen zöld fürtöket és megreptette – Amikor először rájöttem, hogy kellesz nekem, még nem tudtam, hogy miért akarlak birtokolni – Midoriya felkapta a fejét a szavakra. Ez az a nap... amikor megtudja Bakugo legféltettebben őrzött titkát – Te csak magoltál, körmöltél és firkáltál a füzetedbe. Baromságokat mormogtál az orrod alatt, mint egy őrült – kezdte félig szemrehányóan – Hánynom kellett tőle, hogy ennyire szerencsétlen vagy még mindig. Minél jobban undorodtam a gyengeségedtől, az ügyetlenségedtől... annál erősebb volt bennem a vágy, hogy védelmezzelek. Gusztustalannak találtam ezt az érzést. Azt akartam, hogy elmúljon és őszintén ki akartalak röhögni, amiért ilyen kis nyomi vagy. De közben rád néztem, és meg akartalak ölelni, a füledbe suttogni, hogy nem lesz többé baj – Midoriya szemei önmagukhoz képest is óriásira tágultak, és értetlenül bámult a másik fiúra.

Élete legrosszabb időszakáról fog szólni a történet. Arról az időszakról, amikor bántalmazták az iskolában.

– Egy napon, a rohadt kis füzetedet ölelgetted, ahogy mindig. Az utamban voltál, ezért a falhoz vágtalak. A teremben mi voltunk az utolsók, de képtelen voltam normálisan viselkedni veled, mert a puszta látványod azt az undorító érzést keltette bennem, amit nem tudtam elfogadni – a mondat végén a pólójába markolt a mellkasán, és lehajtotta a fejét – A sarokba szorítottalak, neki nyomtalak a falnak, mielőtt szemrehányóan megütöttelek volna. Mintha a te hibád lett volna az, amit én éreztem anélkül, hogy megkértél volna rá. Kivertem a kezedből azt a füzetet, azután elégedtetetten felhorkantottam, mint aki örül annak, amit tett. De futásnak eredtem, amint a folyosó végére értem, és meg sem álltam hazáig. Attól rettegtem, hogy nem fogom kibírni, amíg magamra zárom az ajtót... De kibírtam. Üres voltam, és mart a bűntudat, amiért éppen veled tettem ezt. Becsaptam magam mögött a szobám ajtaját, és alig kaptam levegőt. Nem a futástól. A kezdődő zokogástól, amit képtelen voltam elfojtani. Sosem akartam elmondani... hogy mennyire fájt, hogy mennyire gyenge voltam. Hogy azért bántottalak, hogy elmarjalak magamtól, mert féltem tőled és féltem magamtól is.

Akkoriban mindig a zokogó, kétségbeesett arcod képe kínzott, és minél inkább kínzott, annál kegyetlenebb voltam. Felgyújtottam a füzeted. Belelöktelek a tóba, és jól szórakoztam rajta a többiekkel.

El kellett volna mondanom már sokkal korábban, hogy mennyire sajnálom, amiket tettem. De főként azt...

Az anyád varrt neked valamiféle pulóvert olyan idétlen fülekkel, amit egy normális ember sem vett volna fel, de te, Deku... Te felvetted.

Borús tavaszi nap volt, alig, hogy elkezdtük az iskolát. Az időjárás hűvös volt, te pedig megjelentél ebben a pulóverben az egyenruhád alatt, a füles kapucnija pofátlanul csüngött a hátadon. Annyira édes volt, hogy majdnem elhánytam magam. Túl idős voltál már egy ilyen pulóverhez. A tanítás után váratlanul kibújt a nap két vastag felhő között. A sugarai csak csíkokban szabadultak ki a habos szorításból. Ebben a halovány, reményekkel teli fényben, az iskola előtt nyilvánosan letéptem rólad a kapucnit, és felgyújtottam. Nevettem, amikor láttam lángolni. Szégyentelenül nevettem, ahogy a többi gyerek. Néhány lány megsajnált, de nem álltak ki érted. Te a porban kuporogtál és elsírtad magad. Azt hajtogattad, hogy az anyád varrta a pulóvert, és te tönkretetted. Te, én pedig ahelyett, hogy elégedett lettem volna magammal, úgy éreztem, hogy végleg kiürültem. Minden emberi eltávozott belőlem ezzel a cselekedettel. Már arra is képtelen voltam, hogy bőgjek, zokogjak. Csak ültem egész délután és nem hittem el, hogy megtettem. Hogy ezt a fájdalmat okoztam neked, aki sosem bántott volna. Aki a legrégebb óta nevezte magát a barátomnak, aki az egész életem során mellettem volt... 

Annak ellenére, hogy a napjaimat a kínzásod, a lekezelésed tette ki. 

Te mindig ott voltál, hálás tekintettel körülöttem 

és a barátodnak neveztél.