Suttogd el a holdnak - BakuDeku - Yaoi - Fanfiction - Hősakadémia - Shounen Ai

4. Emlék - Éjfél előtt, üvegcipő nélkül

A város már a fesztiválra készült. Elhatároztam, hogy ezúttal én is részt veszek az ünneplésben. Már nem mintha nagyon érdekelt volna vagy bármi. Csak arról volt szó, hogy eljutottam egy pontra. Elismertem magamnak... hogy akarlak... Deku, és ez nem csak a birtoklásról szólt. Elismertem magamnak, hogy ennyi év után, amit keserűvé tettem számodra, most boldogságot szeretnék neked adni. Elismertem, hogy te létezésed tesz engem boldoggá, és amit veled tettem kivétel nélkül csak keserűséget adott mindkettőnknek. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ha tovább kell ebben a színjátékban élnem, abba beleőrülök. Kezdtem azt hinni, hogy már nem érdekel, amit más gondol, kezdtem feladni a magamról alkotott képet.

Válogatás nélkül felvettem egy Yukatát aznap. Nem igazán érdekelt, hogyan nézek ki. Jobban foglalkoztatott, hogy mit kellene mondanom. Vagy hogy megjelensz-e egyáltalán. Hogy akarsz-e beszélni? Hogyan hívjalak el a barátaidtól, vagy hogy képes leszek-e rá. Hogy ott hagyod-e őket miattam.

Egész álló nap, dehogyis... egész héten szorongtam.

Láttam, ahogy Uraraka az ujjai köré csavar, és mindig újra és újra elbizonytalanodtam. Biztos voltam benne, hogy neked is tetszik az a lány, és csak hülyét csinálok majd magamból a vallomásommal, de így sem voltam képes tovább cipelni egyedül. Tudnod kellett róla.

Mina felajánlotta, hogy velem tart a fesztiválra, habár nem árultam el neki, hogy miért fogok kivételesen én is részt venni. Azokban a hetekben egyre sunyibb módon próbált velem összebarátkozni, és volt egy olyan érzésem, hogy még mindig csak azt akarja kiszedni belőlem, hogy szerelmes vagyok-e.

Valójában az volt a tervem, hogy felhasználom Ashidot. Megkérdeztem, hogy ki mással akar menni, majd kegyesen rábólintottam az ajánlatára. Míg te Todorokival, Urarakával és Iidával érkeztél, én Ashido, Sero, Kaminari és Kirishima társaságában vonultam át a Torii alatt. Színes lámpásokban pislákoló lángok varázsoltak ünnepélyes hangulatot a standok között. Rengeteg cinóbervörös toriira emlékeztető étel, szerencse talizmános árús és shimenawa díszítette a fesztivál területét, amelyet az alkalom tiszteletére elzártak a forgalomtól. Aztán meggondoltam magam. Amikor csak látótávolságban voltatok, megfigyeltem, hogy Uraraka úgy csüng rajtad, mintha máris együtt lennétek, és ettől minden bátorságom elszállt.

Rövidesen észrevétlenül leváltam a bandától, magányosan a hídhoz sétáltam. Telihold volt aznap éjjel is, akkor még megvolt az a kis híd, ami a tavon át ívelt. Amit hetekkel ezelőtt elbontottak, hogy újat építsenek a helyére, de még mindig nem kezdték el a munkálatokat – Midoriya agyában felidézte azt a hidat, de azt is tudta, hogy még mindig ott áll a helyén. Nem akart beleszólni a történetbe, így ezúttal hallgatott.

A tó felszíne felett a szentjánosbogarak násztáncot jártak. A szárnyuk susogásán túl még a tücskök és kabócák kitartó dalát lehetett hallani. Már alig vártam, hogy a park közepén álló elhagyatott pavilonhoz érjek, és összeszedjem a gondolataim, amikor megláttam azt a magányos alakot a híd kellős közepén. Az eget bámulta, ami aznap éjjel kifejezetten tiszta volt. A csillagok erőteljesen kirajzolódtak a mélykék, majdnem fekete égbolton. Eleinte el akartam kerülni a kis alakot, de amint közelebb értem, rájöttem, hogy te vagy az – Midoriya tökéletesen emlékezett arra az estére. Kirázta a hideg, amiért most egy másik szemszögből tekinthet rá.

Halkan közelítettelek meg, mintha egy őzgidára vadásznék. Attól féltem, hogy ha észreveszel, azonnal kiül az arcodra a szokásos pánik. Te felkaptad a fejed, amikor megnyikordult alattam a híd deszkája.

– Kacchan – mondtad, és halvány mosoly kúszott az arcodra. Olyanfajta fájdalmas mosoly, amit általában veréssel jutalmaztam. Aznap este azonban...

– Deku – mondtam – Mit keresel itt? Nem a barátnőddel kellene lenned?

– Kivel? – döbbentél meg.

– Urarakával. Láttalak titeket, amikor érkeztetek – morogtam, és a híd korlátjára könyökölve a távolba pillantottam.

– Uraraka nem a barátnőm. De valamiért ő is így hitte, amin összevesztünk ezért otthagytam őket.

– Miért vesztetek ezen össze? Elég, ha megmondod, hogy nem érdekel, és kész – mondtam unottan. Cseppet sem igényeltem a drámát, ami közted és egy lány között zajlott.

– Azért vesztünk össze, mert elárultam neki... – Te megtorpantál, és nem folytattad a mondanivalódat.

– Hmm? Mit árultál el neki? – kérdésemre legyintést adtál csak válaszul, hogy nem számít. Megvontam a vállaimat. Egy dobozos üdítő volt a kezemben, amit nagy sziszegéssel felbontottam. A kezemre néztél, így megkérdeztem, hogy kell-e. Emlékszel? – Midoriya bólintott. Még szép, hogy emlékezett arra az estére, amikor életében először nem verte el szőke barátja. Sőt. Egészen rendes volt.

Nem akartad elárulni, hogy mi volt a gond, engem pedig a legkevésbé sem érdekelt, hogy min vesztetek össze, csak örültem neki, hogy nem érdekel téged az a lány. Úgy döntöttem, hogy itt az idő, de hirtelen nem tudtam, hogy kezdjem el. Te kivetted a kezemből a feléd nyújtott dobozt, és beleittál. Döbbenten néztem, ahogy visszaadod, és hatalmas, kerek ártatlan szemekkel nézel rám. Ezúttal nem volt bennük rettegés, vagy szenvedés. Ez megenyhítette a szívemet.

– Te mit keresel itt, Kacchan? – tetted fel a kérdést, én valami káromkodásokat motyogtam, mert nem tudtam, mit reagálni. Elkaptam a csuklódat a kezeden, amivel az üdítős dobozt nyújtottad felém és... akkor lőtték fel a tűzijátékokat, amikor...

– Váratlanul megcsókoltál – fejezte be Midoriya átvéve a mesélést – Körülöttünk a tűzijátékok ropogása, a nyáreste zajai. A szőlős üdítő kilöttyent a híd fájára. Én őszintén el akartam neked mondani, hogy min kaptunk össze Uraraka-sannal, de nem volt hozzá elég bátorságom. Ha számítottam volna arra, amire készültél, biztosan elmondtam volna – Bakugo felemelte a fejét a tenyeréből, ahol eddig támasztotta állát.

– Miért, mi köze volt ehhez annak a dolognak? – morogta.

– Azért vesztünk össze, mert szerelmet vallott... én pedig elmondtam neki, hogy valaki mást szeretek. Nem hagyott békén, ameddig el nem mondtam, hogy ki az. Azután sírva szaladt a tömeg közé, és egy szempillantás alatt köddé vált a sok idegen között. Akkor még nem számítottam rá, hogy aznap az a személy... megcsókolhat.

– Mi van? – üvöltött fel Bakugo – Akkor meg mi a fenéért toltál el magadtól, és menekültél? Tök hülyén éreztem magam – tért ki a hitéből a szőke, majd csendben még hozzáfűzte – rohadt Deku.

– Nem voltam felkészülve rá, hogy esetleg viszonozhatod az érzéseimet. Meglepődtem – Midoriya Bakugo mellett kuporgott. Most átfonta karjait a térdén és bele temette arcát mielőtt hirtelen újra megszólalt.

– Érezted már úgy, hogy elveszett vagy, és jövő nélkül állsz a világgal szemben? Hogy nincs már értelme az életednek. Hogy az eddig szövögetett tervek, és az idáig tett ígéretek mind lezárás nélkül megsemmisültek? Mintha köddé foszlottak volna, pedig te még mindig arra vagy kódolva, hogy valóra váltsd őket. Szavak, amelyek kimondatlanok maradtnak és most már örökre azok is maradnak. Tettek, melyeket senki nem tud már véghez vinni. Miért? Miért legyek én az, aki egyedül áll ott és megteszi... Amikor az, akiért/ akivel ennek az egésznek értelme volt, már nincs.

Megszűnt.

Létezni.

Ezen a világon.

Az a fájdalom, ami a szívedbe nyilall a jövő gondolatára. A reménytelenség. Az a hihetetlen űr, ami felemészti a lelked. Mint valami élősködő bogár, ami belülről rágja el... Mint egy feketelyuk az agyadban, ami elnyeli... az akaratod, a szereteted, az örömöd. Az a tátongó lyuk, amelyet egy lélek hagyott maga után... Valaki, akire egész életedben felnéztél. Akit szerettél. Akit követtél. Akitől függtél és akire vágytál – fejezte be, majd feltűnően az égre emelte tekintetét, mintha a következőket egy harmadik személynek szánná – Kamisama, miért nem engedted, hogy csak úgy elhagyjon. A tudat, hogy van. Valahol... egészen más, mint ez a végtelen űr.

– Mert soha nem hagytalak volna el – mondta Bakugo szárazon, és azzal lejárt az idejük.