Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐧𝐲𝐨𝐥𝐜𝐯𝐚𝐧𝐧𝐞𝐠𝐲𝐞𝐝𝐢𝐤

- Sajnálom. – tarott szorosan magánál. Nem szóltam semmit csak vállába fúrtam a fejem és hagytam, hogy a könnyeim utat engedjenek maguknak.

Pillanatok múlva elengedtem és letörölve a könnyeim visszabattyogtam a szobájába. Lehuppantam a babzsákfotelébe és néztem ki a fejemből.
- Azért ezt durva. – törtem meg a csendet.
- Soha nem is elítette, hogy ismerte apukád.
- Nem is az a durva, hogy nem mondta el, hanem még anya se tudott erről. – emlegettem fel Natalie szavait mikor megcsörrent a telefonom. – Ismeretlen. – néztem furán a képernyőre. Elhúzva a zöld ikont a fülemhez emeltem a készüléket.
- Sofia? – lágy hangja csak úgy csilingelt, mégsem tudtam kihez tenni a hangját.
- Én vagyok.
- El sem hiszem, hogy még mindig ez a számod. – hallatott egy megkönnyebült sóhajt.
- Kivel beszélek? – kérdeztem, mire halkan felnevetett.
- Fel sem ismered a hangom? – még mindig nem.
- Ne haragudj, de nem.
- "Te vagy az, aki kegyetlenül őszinte- kezdte el nekem meg szívem hevesem verni kezdett.
- Vagy őszintén kegyetlen" – fejeztem be és elképedve néztem magam elé.
- Ki az? – kérdezte Joaquin, aki már pár perce előttem áll és kíváncsian várta, hogy ki van a vonal másik oldalán.
- Caitlyn.
- Személyesen. – nem láttam, viszont tudtam, hogy vigyorog.
- Hogy- hogy felhívtál?
- Nem is örülsz nekem?
- Örülnöm kéne miután a legnehezebb időszakomban itt hagytál? – húztam fel egyik szemöldököm, amit ő nyilván nem láthatott, viszont az előttem lévő fiú ezt végignézte és átsuhant valami az arcán.
- Tudod, hogy el kellett mennem. Anyáékat nem tudtam volna sehogy se lebeszélni.
- De a létező összes kapcsolatot megszakítottad velem.
- Úgy gondoltam ez a legjobb, hogy minél előbb elfelejts.
- El is felejtettelek. – hangom tele volt gúnnyal, pedig nem akartam ilyen hangnemben beszélni vele.
- Egyből gondoltam. – morogta. – De holnap után megyünk vissza a városba.
- Visszaköltöztök?
- Csak két hétig leszünk. Nagyapámról maradt papírokat intézzük el, gondoltam szólok, hogy jövök.
- Legalább tudom, hogy kire számítsak az utcán.
- Szeretnék veled találkozni. – jelentette ki magabiztosan. Először elgondolkoztam, hogy én akarom- e ezt, de úgy voltam vele, hogy legyen. Régen láttam és tudni akarom mik történtek vele, amikről én ne tudok.
- Legyen. – mentem bele.
- Akkor majd hívlak, ha a városban vagyunk. – mondta és köszönés nélkül letette. Elemeltem a fülemtől a telefont és fintorogva néztem a fekete képernyőre.
- Ki az a Caitlyn? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Joaquin.
- A volt legjobb barátnőm. – néztem fel a fiúra ő meg teljesen lefehéredett.
- Legjobb barátnőd? – annyira más lett a hangja.
- Igen. – erre nem válaszolt semmit csak hanyagul bólintott. Furcsáltam a helyzetet, de rákérdezni már nem akartam.
- Szóval... ez a rejtelmes régi legjobb barátnő. – kezdett bele – Hogy- hogy felkeresett?
- Jön a városba, valamilyen papírokat kell elintéznie és találkozni akar. – vázoltam fel Caitlyn tervét, de Joaquin arca még mindig komor volt. – Szerinted elmenjek?
- Ahogy akarod. Végülis hónapok óta nem láttad, és még beszélni se beszéltetek, talán jobb lesz, ha elmész és megtudsz mindent. Nem biztos, hogy lesz még erre esély. – ahhoz képest, hogy az előbb semmi érzelmet nem lehetett látni az arcán és még a hangja is vékonyabb lett, most teljesen más volt.

Késő délután Joaquin hazadobott én pedig egy hangnélkül felbattyogtam az emeletre. Ahogy beléptem a szobámba egy apró teremtést láttam az asztalomnál rajzolgatni.
- Hát te? – léptem mellé és rálestem a rajzára. Egy kis ház volt rajta a semmi közepén és a ház mellett egy kis család. Anya, apa és két gyerek. Két lány. Apuka arca homályos volt, nem lehetett látni az arcát, az anykáé fáradt, egy vidám ránc se volt ott. Két lány magassága eltért egymástól, úgy néz, hogy ki van közöttük egy minimális korkülönbség. Az idősebb érdekesen mosolyog, meglehetősen vékony és szemei alatt halvány táskák húzódnak. A kislány pedig egy macival a kezében áll és mosolyog, mintha minden rendben lenne.
- Te asztalod tisztább volt. – mosolygott rám.
- Milyen... szép rajz. – nem tudtam mit mondani, kissé megrémisztett az elém táruló lap.
- Ezzel álmodtam, de valamiért nagyon megragadt bennem és gondoltam lerajzolom.– rántott egyet a vállán és megfogva a lapját meg a ceruzáit kisétáltam a szobámból. Lefagyva néztem utána és próbáltam memorizálni a rajzát.
- Hát ez nagyon ijesztő. – motyogtam és becsuktam a szobám ajtaját. Telefonom pittyegésére lettem figyelmes mikor hangokat hallottam az ablakom felől.Kopogó, recsegő, súroló hangokat és annyira beparáztam, hogy még mozdulni se mertem és a sikoly is a torkomban ragadt. Próbáltam keresni valamit a szobámban,amit fegyverként használhatok mikor megláttam a kis olvasólámpámat. Lassan odasétáltam az éjjeliszekrényhez, kihúztam a konnektroból a lámpát és magam mellett tartva óvatosan az ablakhoz lépkedtem mikor megláttam két kezet az ablakom szélén. Majd nem sokkal utána egy fejet.
- Te hülye vagy? – eresztettem le a lámpát.
- Te azzal akartál leütni? – húzta fel magát az ablakomon és leült a szélére.
- Nem, gondoltam magam elé rakom és nézem. – mondtam miközben visszasétáltam az éjjeliszekrényhez és letettem a lámpát. – Írhattál volna, hogy jössz.
- Írtam. – mutatta a telefonját, ahol ott villogott az üzenet, amit valószínű akkor kaptam meg mikor hallottam, hogy mászik fel az ablakon.
- Akkor se az ablakomon mássz be. – mondtam gúnyosan, de hangomban ott bújkált a visszafolytott nevetésem.
- Egyszerűbb útnak tűnt. – horkantott fel és ellökve magát az ablaktól felém jött.