Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐡𝐚𝐭𝐯𝐚𝐧𝐤𝐞𝐭𝐭𝐞𝐝𝐢𝐤

- Maradj vele estére és vigyázz rá.
- Mindenképp.

A szülők elmentek én meg visszahuppantam a fotelbe és néztem ki a fejemből. Az agyam annyira sok gondolatot raktározott el, hogy alig bírta feldolgozni ezzel együtt a testem elfáradt én pedig mély álomba zuhantam.

Matatásra ébredtem fel. Sötét volt a szobában ezért telefonom vakuját vettem elő. Amint benyomtam azt, láttam, hogy egy fáradt alak ült az ágyon és mikor felé világítottam azonnal eltakarta a szemét, majd, mint akit megváltás ért volna nagy szemekkel rámnézett és csak nézett. Nem mondott semmit csak ült az ágyon és figyelt engem. Egyszer csak megindult felém és teljesen átváltozott valami undorító szörnnyé és mielőtt elkapott volna felriadtam. Össze-vissza kapkodtam a levegőért és már a mellkasom fogtam. Átnéztem az ágyra és ott volt Ő.
- Hát bejöttél. – szólalt meg fáradt hangon és felült.
- Szerintem feküdjél vissza még kicsit pihenni. – ültem fel én is rendesen és szememből próbáltam kicsit kidörzsőlni az álmosságot.
- Jól vagyok, és kipihentem magam. – döntötte fejét a falnak és rámnézett. – Hogy- hogy itt vagy? – elakadt a lélegzetem is. Mit válaszoljak erre, jaj!
- Mit gondolsz miért vagyok itt? – támasztottam meg fejem a kezemen és én is őt néztem. Csak megrántotta a vállát és várta a válaszom. – Nem fogok otthagyni egy számomra fontos embert mikor éppen bajban van. – még a pólóján keresztül is lehetett látni mekkorát dobbant a szíve.
- Nem tudtam, hogy ennyire fontos vagyok, hogy még éjszkára is bent maradsz. – mosolygott rám AZZAL a tökéletes mosolyáával.
- Tényleg, amúgy hány óra? – nyúltam a telefonomért. – Fél tizenkettő? – dülledtek ki a szemeim. – Lehet tényleg jobban járunk, ha még visszaalszunk kicsit. – nevettem fel.
- Gyere. – húzódott alrébb és megpaskolta maga mellett a helyet. Kicsit hezitáltam, hogy most odamenjek vagy sem, de úgy voltam vele miért ne. Odamentem és hanyatt feküdtem majd elkezdtem nézni a plafont, de láttam, hogy Joshua mellettem könyökére támaszkodott és nézett engem.
- Tulajdonképpen mi is történt ma? – fordultam felé érdeklődve.
- Hát, kémián voltunk. Kísérleteztünk és persze ki más ment ki megmutatni a képességeit, mint Elijah. – forgattuk meg egyszerre a szemünket a név hallatán. – Aztán megtörtént a kisebb robbanás, és egy kis égő darabka az asztalterítőre esett az meg felgyulladt. Drága iskolánknak pedig luxus poroltót tartania egy KÉMIA teremben. Mindegy, megnyomtunk a vészjelzőt, mindenki kirohant csak annyi volt a baj, hogy miközben én előre engedtem a többieket, ugye mentem hátul mikor valaki leütött a lépcsőkanyarban. Elestem, picit megingott körülöttem minden és már csak annyira emlékszem, hogy te ott voltál, kimentünk én meg elájultam. – megdöbbenve hallgattam a sorait és nem hittem a fülemnek.
- Hű. És az ember az hinné, hogy nem történik semmi különös a sulinkban. De a lényeg, hogy mindenki jól van.
- Igen. Máskor pedig ne csinálj ilyen hülyeséget.
- Ezt, hogy érted?
- Ha baj van, fuss! Ne érdekeljen az én állapotom, magadat mentsd. – megáll az eszem.
- Na álljon meg a menet. Ezt remélem nem gondoltad komolyan. – ültem fel ingerülten és dühös szemmel néztem rá. – Képes vagy nekem ilyet mondani mikor tudod, hogy semmi pénzért sem hagytalak volna ott?
- Sofia nem erről van szó. – ült fel ő is. – Azt mondom, hogy a te életed fontosabb az enyém-
- Na ezt most itt befejezted! – emeltem fel az ujjam fenyegetően.
- Nem Sofia, nem! Bajod is eshetett volna.
- Mondja az, aki egy kórházi ágyban fekszik és még a jobbik esettel.
- És-
- Ne is folytasd. Komolyan nem hiszem el, hogy azt gondolod, hogy majd hagylak bent megfulladni. Te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak beverted a fejed eséskor? – hajoltam közelebb az arcához és a szemébe mondtam. – Nem. Fogom. Hagyni. Hogy. Bármikor. Is. Bajod. Essen. – csak apró mosolyra húzta a száját.
- Megértettem. És hálásan köszönöm, hogy ezt tetted értem. – csak küldtem felé egy bíztató mosolyt. Későre járt és semmiképp nem akartam kínos szituációba keveredni ezért fogtam magam, visszafeküdtem az ágyra, háttal a fiúnak és lehunyva a szemem próbáltam álomba merülni.

Reggel a fehér falak teljesen kivilágították a szemem és hunyorgatva keltem ki az ágyból. Joshua már fent volt és azt mondta az orvossal is lebeszéltek már mindent, úgyhogy hívta a szüleit, akik lassan itt vannak értünk.
- Borzalmasan kényelmetlen ez az ágy. Inkább aludtam volna a fotelben. – nyújtózkodtam és éreztem, hogy jó pár helyen megroppantam. – Áu. – hunytam le a szemem Joshua pedig jól szórakozva rajtam magára kapta a kabátját és az enyémet is felém nyújtotta.
- Egyébként. – o-ó, itt mindig jön a beugratós kérdés. – Hogyan engedték meg,hogy bent maradj velem? – ó, baszki. Erről teljesen megfeledkeztem.
- Őőő. Hát tudo, öm. Azt mondtam, hogy a testvérem vagy. – egy ilyet elhinne az ember? Talán. Egy ilyet elhinne Joshua? Nem.
- Ahaa, akkor az orvos biztos összekeverte a testvér és a barátnő szót. – picsába.
- Jó... Tényleg ezt kamuztam. De máshogy nem engedték volna, hogy bent maradjak. – néztem rá a boci szemeimmel és reméltem nem lesz ennek semmilyen következménye.
- Nem gáz. Csak meglepett.
- Hát még engem. – dörmögtem orrom alatt.
- Hm? – kapta felém a fejét.
- Ja, semmi.Csak beakadt a hajam a nyakláncomba. – még nyaklánc sincs rajtad te idióta.
- Ja, segítsek? – kezdett el felém jönni rajtam meg kitört a pánik.
- Nem! Nem kell, már megvan. – vigyorogtam, mint a tejbetök és az ajtón a szülők rontottak be.
-Na indulás. – néztek ránk és elhagyva a kórházat egy megkönnyebűlt sóhaj hagyta el a szánkat.

Engem hazadobtak én pedig ledőlve a puha ágyamra majdnem elnyomott az álom.
- Sziaa! – ugrott rám a semmiből Joaquin, nekem meg szerintem eltörött az összes bordám.
- Jó, szállj le. – nyöszörögtem és lelöktem magamról.
- Na mi volt? – húzta az ágyamhoz a széket és annak a támlájára dőlve figyelt engem fülig érő mosollyal.
- Mi lett volna? – játszottam a hüyét.
- Hát bent a kórházban. Joshua- vaaal, veled, veletek