Elfojtott Vérszomj

1

Sík, hóval födött vidék, mely északról égbe nyújtózó hegyekkel kerített s mégis, oly hatalmas szelet és hóvihart régen tapasztaltak az Északsíki Kerekerdő lakosai. A tiltott erdő, mely csupán három személy és rengeteg állat otthonát jelentette most pusztító természettel köszönte meg Xander tiszteletteljes lépéseit. Egy békésebb téli éjjelen az erdő egésze gyönyörű, szépen átlátható és csendes lett volna, csak a vadon állatainak hangjai, esetleg mozgolódásai zargatták volna meg a teljes némaságot, most viszont a vihar, a sötét felhők miatt teljes sötétség és komorság uralkodott a vadon királyságán. De nem csak a sötét, mely igen furcsa volt ezen a téli éjszakán, valami egészen szokatlan terjengett a levegőben. Egy érzés, nem, egy illat. Egy édes, mégis valahol szúró, meleg illat mely a hideg áramlatban jólesőn simította a fiatal férfi sápadt arcát, s valamiért azonnal aktiválta rég elfeledett, állatias ösztöneit. Aranyló szemei hirtelenjében fordultak vörössé, ragadozó agyar szerű szemfogai tetszetős keretbe fogták cápaszerű tépőfogait. Teste egyszeriben energiával telt meg, s gondolatoktól megszabadult elméje álomszerűen alakították a szemeivel érzékelt valóságot irányíthatatlan történéssé. Alig pár másodperc alatt találta magát egy sirdogáló, megsebzett embergyermek fölött állva. Végignézve a kicsiny testű lányon Xandernek melegség áramlott végig elméjén. Egyszeriben észrevette magát, ahogy fogai fenyegetőn próbálják súrolni a vékony bőrfelületet, éppen csak a heves ütőér fölött.

-Ne haragudj, nem akartalak bántani. -Húzódott el a kis embertől, ki amint kiszabadult a halálos ölelésből minden erejét összeszedve tolta magát hátra. Mintha ez az erőfeszítés akármelyest számított volna.

-Szö-szö-szö szörnyeteg! -Dadogta a lány öntudattalan tekintettel arcán. Piszkos s nedves, kócos sötét haj lógott a pirospozsgás  arcába, hatalmas tengerkék szemei és pisze orrocskája között kicsiny hely húzódott csupán. Orcája szinte még tipegő gyermekéhez hasonlón pufi volt, s rózsaszín, duzzadt a sírástól, az ijedtségtől és a hidegtől. Ember volt, ez egészen egyértelműen látszott rajta, s az is, hogy nem kéne itt lennie. Egyedül volt. Jobban végignézve egy fa tövében összekucorodott testén Xandernek azonnal feltűnt az émelyítő illat forrása, vadállat által tépett seb a lábán.

-Nem, nem vagyok szörnyeteg. -Puhította meg hangját a fiú, kedves, nyugalmat sugárzó szavakkal próbálta a gyermek félelmét megszüntetni.- Látod, olyan vagyok mint te! Vannak lábaiim, meg kezeiim! -Nyújtotta meg szavait nyájasan, s közben tett egy lépést felé.- Mit keresel itt kislány? -De az nem válaszolt a kérdésre, csak méginkább összehúzta magát s nemlegesen rázta fejét. -A közelben vannak a szüleid? Megkeressem őket? -Továbbra is semmi. Ez így nem mehetett tovább, a kis ember sérülése túl nagy volt, túl mély és pici szíve ijedtsége miatt túl gyorsan vert. Ha Xander nem kezd vele valamit, nem fogja sokáig húzni, főleg nem ebben az istentelen viharban.- Tudok egy biztonságos helyet, ha követsz elláthatjuk a sebed. Reggel haza is mehetsz. -Bár választ nem kapott, a gyermek arcán kétely és bizonytalanság tükröződött.- Gyere! -Intett neki és hátat fordított, tett egy lépést. Várt. Várta, hogy kövesse őt a lány, az viszont nehezen akart mozdulni.- Ha itt maradsz biztosan véged. -De az továbbra sem tűnt úgy, mint aki mozdulni kíván. Xander várt pár pillanatot, talán fél percet is, és valóban, a gyermek megmozdult.

Feltolta magát először térdeire, aztán már egyik talpát is a földre rakta. Mikor sérült lába következett volna, hogy megindítsa a lépést az nem bírta megtartani a lány súlyát, és arccal előre a hóba bukott. Xander első reakciója egy jóleső nevetés lett volna, de még mielőtt kiszakadhatott volna belőle eszéhez kapott. Ijedten nyúlt az ember felé, próbálván felsegíteni de az meg sem próbált felkelni. Magától emelte fel a kicsi testet, s szomorúan vette észre, hogy eszméletét vesztette. Ebből elég, tényleg nem tétlenkedhet tovább. Még segíthet rajta, még egészen biztosan, csak sietnie kell. Mit is kellene ilyenkor csinálnia? Ja igen, meleg! Az jót tesz az embereknek, melegbe kell őt vinni. Először még csak gyorsan vette lépteit, de azok nagyon hamar futássá gyorsultak. Megijedt. Egy dobogó szívű embert tartott a kezeiben, akiről talán csak az istenek tudhatják, hogy Xander miatt fog-e meghalni. Az egyetlen helyre tartott, amit ismert s talán félig biztonságban lehet ott egy gyermek, egy, bátyjukkal közös erdő széli, elhagyott vadászkunyhóba. Nem tudták pontosan, mikor volt az a kis egyszobás faház utoljára használva, de egészen biztosan nem az ő életükben. S azóta senki még csak a közelébe se jött, s apjuk birtokáról lévén szó, magukénak nevezték ki a helyet, bár erről még apjuknak sem beszéltek. Valószínűleg nem is érdekli őt igazán.
A faház ajtaján belépve Xavier pillantásai fogadták, aki éppen az asztal mellett ült, s valami féle ott talált tárgyat matatott. Figyelmét azonnal az érkezőkre szegezte, majd székéről felkelve nyújtózkodásából szökő hanggal szólt.

-Jó hamar megjártad. -S akkor észrevette a gyermeket.- Oh, hogy mekkora szerencséd van neked, találtál vérzsákot!

-Nem használjuk vérzsáknak, ezt ki is verheted a fejedből! -Hangja szigorú volt, halálosan komoly s ez nem tetszett Xaviernek. Az flegmán szemét forgatta, s úgy követte lépésével öccsét, ki az imént rakta le a kislányt a szoba közepén lévő, közel a teljes helyiséget betöltő ágyra. Hamar megtöltötte az ember vérének édes illata a szobát.

-Igazad van, inkább együk meg! Úgyis mindjárt meghal. Ne menjen már kárba.

-Nem fog meghalni, nem vagyunk mi szörnyetegek, hogy végignézzük ahogy meghal se gyilkosok, hogy mi öljük meg.

-Igazad van Xander, mi vámpírok vagyunk. Csak arra lettünk teremtve, hogy embereket öljünk! Itt lenne már az ideje megkóstolnod egy gondolkodó lény vérét is, hidd el isteni!

-Ebben sosem kételkedtem. -Guggolt a kandalló elé s rohamosan tüzet kezdett csiholni.- És pont ezért olyan hihetetlen számomra, hogy te képes voltál megtenni. Enni abból az emberből, amikor tudod, hogy ugyan úgy él és gondolkodik mint te.- Csak nem tűnt úgy, mintha akármelyest is akaródzna létrejönnie annak a szikrának. Régi volt már a fa, korhadt és nedves. Xander idegesen pattant fel mellőle.- A rohadt életbe! -S inkább hátra fordult, megvizsgálta az embert. Teste forrott, sebe rohamosan vérzett. Lekapott egy régi, még talán a kunyhó idejéből hátrahagyott köpönyeget az ajtó meletti akasztóról, s nekiállt vele megkötni a kislány lábát.- Szerezz száraz gallyakat kérlek!

-Száraz gallyakat a tél közepén... Ha te mondod! -Fordult sarkon Xavier és hagyta el a kunyhót. Nem tetszett neki, amiért öccse ennyire eltökélt volt emellett a hülye nem eszünk embert ötlet mellett, hiszen ezzel annyi jóból kimaradt. Mikor még kisebbek voltak hallgatott rá, s nagyon sokáig maga sem volt hajlandó rá, amióta viszont megkóstolta egyáltalán nem tudta őt megérteni. Pedig nagyon próbálta, de egyszerűen annyival jobb volt utána az élet. Erősebb volt, ügyesebb, gyorsabb s az elméje is jobban tűnt működni s csak azt akarta, hogy öccse is végre megtapasztalja ezt. De Xander sosem rezzent.

A kislány hevesen mocorogni kezdett. Felnézve egészségtelenül vörös arcára, verejtékező homlokára a fájdalmas, rettegő arckifejezés már igazán nem volt meglepő. Arcára helyezte sápadt kézfejét, de csak egy apró pillanatra, amiért jeges bőrét szinte megégette az ember forrósága. Lázálmok. Erősebbre húzta a köpönyegből rögtönzött kötést, s betakarta a kislányt mikor bátyja ismét belépett a kunyhóba. Jólesőn vett óriási levegőt, éhesen hümmögött az illatokat ízlelve. Hanyagul a földre dobta a gallyakat, amik kellemetlenül nagy hanggal csattantak a földön. Még az ember is összehúzta magát rá.

-Szívesen. -Sóhajtotta Xavier, miután öccse köszönet helyett csak ismét neki állt csiholni, ő pedig helyet foglalt az ágy felé néző kanapén. Végignézve az emberen őszintén reménytelennek gondolta annak helyzetét.- Biztos ne kóstoljuk meg? Nem hiszem, hogy sokat tudnánk tenni érte.

-Biztos. Ne nyúlj hozzá! -Motyogta maga elé, minden figyelmét annak a két száraz fadarabnak szentelte. Hosszú hosszú percekig csak surlódásuk volt hallható, egészen addig, ameddig valóban szikrák nem pattantak. Xander nagyon büszke volt magára, hisz először sikerült ez neki. Tüzet teremteni a semmiből. Meleget. A gallyak szinte azonnal lángra kaptak, s a tűz hamar igen nagyra nőtt, készségesen melengette a szobát. Megbabonázó játéka percekre lekötötte a fiúk figyelmét.

-Éhes vagyok. -Szakította meg a csöndet Xavier.- Menjünk, addig vadásszunk amíg le nem megy a hold! A húst majd megsütjük neki. -Bökött fejével az ágy felé. Bár hangja s tekintete irritált volt, Xander mégis elmosolyodott bátyja szavain. Összeszedte gondolatait, s még mielőtt kiléptek volna a kunyhóból az egyik akasztón porosodó kulcs felé nyúlt.