Nem // Lando Norris ff.

8. fejezet

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Álmosan megdörzsöltem a szemeimet, majd az ágyból kikászálódva vettem a kezembe a telefont.

-Igen, tessék?-Emeltem a fülemhez a készüléket.

-Andreas vagyok.-Hallottam meg az ismerős férfihangot.

-Miben segíthetek?

-Be tudnál jönni előbb? Van egy-két papír, amiket meg kellene nézni, és van egy incidensünk is.-Mondta. Az igazság az, hogy még az előző mappákat sem néztem meg, annyira lefoglalt a város és az új ismerősök. De lassan az agyamba kellene vésnem azt az egyszerű tényt, miszerint én dolgozni vagyok itt, nem nyaralni.

-Persze, egy fél óra és bent vagyok.-Válaszolok a fali órára pillantva. A helyiségben körbe nézve megakad a szemem a nagy ablakokon, amik padlótól plafonig érnek, és csodás kilátást nyújtanak a városra. Odasétáltam, de közben eszembe jutott valami létfontosságú.-De hogyan jutok be? Mármint nincs kocsim és ha a tömegközlekedést választom, akkor holnap reggelre sem érek oda.

-Nos, mi már gondoltunk erre, és mivel most bő két évig a csapat tagja vagy a szerződés szerint, ezért úgy gondoltuk, hogy esetleg örülnél egy kocsinak. Így egy McLaren vár majd a hotel előtt, ha ez megfelel neked.

-Ez most komoly?-Kérdezem tátott szájjal, bár ezt nem láthatta.

-Igen.-Válaszolta és hallottam a hangján, hogy mosolyog a gyermeki izgatottságomon.

-Tíz perc és bent vagyok.-Változtattam a nemrég elhangzott mondatomon. A vonal túlsó végén egy halk kacajt hallottam meg. Gyors köszönés után már fel is pattantam az ágyról, és a fürdő felé vettem az irányt. Mikor végeztem, akkor egy egyszerű fekete farmerben, és egy Mclarenes pólóban (Danielnek szurkoló ruhadarab volt) léptem ki a helységből, majd összekapkodva a cuccom, indultam meg nagy hévvel az ajtó felé.

A lépcsőn lefelé baktatva, ugyanis semmi kedvem nem volt lifttel menni, folyamatosan kattogott az agyam. Mindig is imádtam vezetni, nem véletlen voltam a múltban Forma 2-es versenyző. De akkor túl nagyot léptem, azt hittem képes vagyok átlépni a szakadékot segítség nélkül, és ennek a következménye az lett, hogy most már csak álmodni tudok arról, hogy újra száguldozhassak. Minden álmom az volt, hogy Daniel mellé kerüljek a McLarenhez. Most viszont ott vagyok, bár nem olyan formában, ahogy akartam, de ennek is borzalmasan örülök. És most, ebben a pillanatban, amint kilépek a hotel nagy ajtaján, meglátom életem szerelmét. Egy McLaren 570S.

Úr Istenem, irgalmazz! Ez egy álom! Olyan csodálatos, Jesszusom! Na jó, itt állok már több perce az autó előtt tátott szájjal. Észre sem vettem, amikor mellém lép egy viszonylag magas, karcsú férfi, pisze orrán szemüveget egyensúlyoz, állát pedig kevés borosta takarja. Rövid fekete haja be van zselézve, és jobbra el van fésülve.

-Ön Ms. Emily Elisabeth Serenity Stark?-Néz fel a kezében lévő papírokból. Nem is tudtam, hogy rajtam és a szüleimen kívül bárki tudná az eredeti és roppant hosszú nevemet. Összeráncolom a szemöldököm. Már nem Stark vagyok, hanem Ricciardo.

-Igen.-Mondom miközben teljes testemmel az illető felé fordulok.

-Azt kaptam utasításnak, hogy adjam át ezt.-Nyújt felém egy kulcscsomót, majd a kitartott tenyerembe ejti.-És kérem, írja alá ezt és ezt.-Mutogat össze-vissza a papírokon, így elfogadva a felém nyújtott tollat, gyorsan alá firkantottam mindent, ezután meg sem várva a válaszát, már pattantam is be a kocsiba.

Ez egy valóra vált álom. Az üléseket krémszínű bőr borítja, és olyan fejlett technológia néz vissza rám a karosszérián, ami csodálatos. Beindítottam a motort, ami a szó szoros értelmében dorombolt. Atya világ! Én esküszöm, szerelmes lettem. Kikanyarodtam a parkolóhelyről, és elindultam a pálya felé. Ez a kocsi csak úgy falta az utat.

Kevesebb, mint öt perc alatt már ott is voltam a helyszínen, majd gondoltam, hogy kicsit menőzök, így a kis kabátomat szétgomboltam. Amikor kiszálltam a kocsiból, a ruhadarabot meglobogtatta körülöttem a szellő, mire megborzongtam. A táskámat a kezembe vettem, becsaptam az ajtót (persze csak óvatosan), és megindultam a bejárat felé. Mindenki, aki elhaladt mellettem, az rendesen megbámult, bár magasról tettem rá. A bejárathoz érve felmutattam a belépő kártyámat a biztonsági őrnek, aki rögtön utat is engedett. Visszafordulva pillantottam meg egy ismerős arcot. Landoét. Úgy látszik, minket mindig összesodor az élet. Éppen egy őrrel vitázott nagyon.

Nah, ez jó móka lesz.-Gondoltam magamban, miközben elindultam feléjük.

______________________________________________________________

Sziasztok!

Most kicsit előbb hoztam a részt, mert a ballagásom miatt nem fogok ráérni. De azért lenne hozzátok egy kérdésem.

Lando most éppen min veszekszik szerintetek az őrrel?