Valeryon Ashryver - Ranger utakon

24.Rész

Gilneas központi részében Genn Greymane idegesen járkált fel és alá, miközben az aggasztó híreket hallgatta. A magas tisztégeket viselő jelenlévők nyugtalanul szemlélték a királyukat.
- A déli területek felett már nincs uralmunk, felség, de Sylvanas jelenlétét egyelőre nem érzékeltük - tájékoztatta a királyt, Crowley. - a kémeink utoljára Silverpine-ban látták.
- Már az is épp elég baj, hogy a nyamvadt rangerei beszennyezik a földemet! Mennyi korrupciót kell még eltűrnöm, amíg végre jó híreket kapok?! - nézett dühösen az embereire. Genn számára csak ennyit jelentett Lordaeron lakossága. Természetellenes szörnyeteget, akiknek veszniük kellett. Már a gondolattól is írtózott, hogy ezek a teremtmények a földjére tették bármely testrészüket. Mégis épp volt elég gondjuk Sylvanas támadásán kívül is. A worgen átok már szinte egész Gilneast megfertőzte és a királyi alkimisták megállás nélkül dolgoztak a kontroláló bájitalokon.
- Talán küldhetnénk bérgyilkosokat... - kezdett bele az egyik újonc hadnagy a mondandójába, de a király keményen közbevágott.
- Idióta! A fajzatok halottak! Nincs szükségük táplálékra, se pihenésre! Mit tehetnének az orgyilkosok az éber íjászok ellen?
- Sajnálom felség, ostobaságot feltételeztem. - hajtotta le a fejét alázatosan az ifjú katona. Tudta, hogy jelen helyzetben nem volt túl jó ötlet felbosszantani a királyt. A bájitalok még tesztelés alatt álltak és a vadállatot piszkálni felért egy öngyilkossággal. A király nem foglalkozott tovább a fiúval, inkább újból a problémára koncentrált. Hogyan harcolhatna hatékonyan egy zombi sereggel, ami nem fárad el, nincs szüksége alvásra és az elvesztett végtagok sem jelentenek nagy problémát? Erre még választ kellett találni, mihamarabb.
Fél óra tanácskozás után komoran bocsájtotta el az embereit. Belső farkasa idegesen mocorgott, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Egyetlen előnye azonban mégis volt. A worgeneket nem lehetett élőhalottá nevelni. Grayman azonban nem tudta, hogy valaki már jó ideje figyeli. Két természetellenes szempár követte minden mozdulatát az árnyak közül. Normál esetben testőrök sokaságán kellene átjutni, ha valaki a worgen király közelébe akart férkőzni, de a félbashee elf könnyedén megoldotta ezt a problémát a háztetőkön keresztül.
- Szórakoztató látni, ahogy a halálba küldöd az embereid, Greymane. Meddig tervezed még ezt a felesleges ellenállást?
A király hátrahőkölt az idegen hangtól, ami kiszakította a csendből. Hevesen nézett körbe, de nem látott senkit. Keze már az oldalához rögzített kard markolatára szorult, készen, hogy bármelyik pillanatban előránthassa.
- Rossz helyen keresel, felség. Feljebb!
Genn felnézett és meglátta a természetellenes, alaktalan fekete gomolygó ködöt és azokat a vörös fényű szemeket, amelyek szinte a lelkéig hatoltak. A worgen még hasonlóval sem találkozott.
- Ki a pokol vagy te?
Valeryon kuncogása betöltötte a teret. Nem leplezte, hogy nagyon is jól mulatott a farkas reakcióin. Játszadozva csettintett egyet, mire a testét borító árnyak kezdtek szerte foszlani, és felfedték alakját, ahogy hanyagul ült a gerendán, házát a falnak támasztva. Arcán baljóslatú mosoly húzódott.
- Köszönöm a bókot, de nem sorolnám magam a "pokol" kategóriába, bár kétségtelen, hogy az embereid számára könnyedén azzá válhatok. - vonta meg a vállát és játszadozni kezdett az ujjai közt áramló sötétséggel. Azonban Valeryon kiállása csupán látszat volt. Tudott bánni az árnyakkal, de még mindig nem vált a mesterévé, hiába gyakorolt az ide vezető úton. Ez a színjáték háthatóan eléggé megtévesztette Greymane-t ahhoz, hogy veszélyesnek bélyegezze a lányt.
- Azonban kivételesen nem harcolni jöttem. - tekintete megváltozott, sokkal parancsolóbb és könyörtelenebb lett. - A Banshee Queen, Lady Sylvanas Windrunner hajlandó megkímélni nyomorult életedet, ha megadod magad.
- Soha nem hódolok be egy élőholt szukának!
Genn még soha nem tapasztalt ekkora pimaszságot. Hogy mert ez a jöttment elf, neki, Gilneas királyának parancsolni? Ezt a sértést már nem tudta lenyelni és vadul rántotta elő kardját és szegezte a félbannshee-nek.
Valeryon füle megrándult, szívesen fejét vette volna a worgennek a királynőjét ért sértésért, de jelenleg csak követként volt jelen.
- Mennyit ér neked az embereid élete? Feláldoznád őket egy jelentéktelen földért és néhány épületért? Embernek is hitvány van, nem, hogy királynak.
Genn megtorpant és vad tekintetében megcsillant a kétség szikrája. Valeryon szavai célba találtak, elégedetten szemlélte az összezavarodott farkast. Nem volt nehéz rájönnie, a férfi most belső harcot vívott saját magával. Mitől király, egy király? A birodalomtól? A koronától? A népétól?
A farkas idegesen lépett a félbanshee felé.
- Mit tudsz te arról, hogy mit jelent királynak lenni? - vetette oda a lánynak, aki csak nem törődőm módon megvonta a vállát.
- Ez igaz, elvégre én egy királynőt szolgálok.
Ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, a várost egy hatalmas robbanás rázta meg. Mindketten arra kapták a fejüket. A forsaken támadásba lendült, Valeryon szívverése felélénkült, amikor az egész lénye és ösztöne elárulta neki, amit a worgen király még nem is sejthetett.
~ Ne örülj nekem ennyire Ashryver! Még nem ereszthetsz le, koncentrálj!
Az ismerős hang betöltötte az elméjét, enyhe borzongás kísérte. Valeryon gyorsan összeszedte a gondolatait, mielőtt felelt volna Sylvanas-nak.
~ Greymane-t határozottsága megingott, úrnőm. Idő kérdése és Gilneas a tiéd.
~ Szép munka Dark Ranger. Tartsd szemmel a farkast!